Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

15. rész: Majd én megvédelek...

Yumiko-t reggel kisebb sokként érte, hogy nem a szokásos lambéria látványa fogadta, mikor kinyitotta szemeit. Sokkoltan pislogott nagyokat, és próbált visszaemlékezni, vajon kiütötte-e magát, vagy elrabolták, azonban mikor a pillanatnyi reggeli kóma alól feleszmélt, és eszébe jutott minden, egy nagyot sóhajtva ült fel futonján. Nehezen tudta elfogadni, hogy szeretett otthona már nincs többé. Az otthonos konyhája, az ihletethozó Irodája....

-NEEEEEEEE! -ordított fel fájdalmasan, és visszaborult ágyába, kezével eltakarva arcát. Pár másodperc múlva Ranpo rontott be a szobába, kezében egy könyvvel és egy papuccsal, rémülten körülnézve, a lány miért sikít.

-Mi történt, Kollegina?- kérdezte ijedten, viszont látszott rajta, hogyha kell, ő mindenkit agyoncsap a papuccsal.

-Elégtek a könyveim a házban!- mondta kétségbeesetten Yumiko, és a sírás határán volt. A fiú csak pislogott nagyokat, nem tudta felfogni. Azért kellett őt felkelteni hajnali 6-kor, egy kiáltással, amitől ő frászt kapott, azt hitte, épp gyilkolják szeretett társát, majd bejött, hogy hősi halált haljon ő is, azonban csak a kis könyvek voltak a probléma okozói?

-Komolyan ezért keltettél fel..?- kérdezte nyügösen, leeresztve a "fegyverekkel" teli kezeit, és sóhajtott egyet.-Azok csak könyvek!

-Te ezt nem értheted! Megannyi álmatlan éjszakám volt azokban a vázlatokban!- folytatta az Írónő, de Ranpo csak sóhajtva legyintett.

-Persze-persze, Drámakirálynő, majd szólj ha kiordítottad magad, és lehet veled beszélni.-fordult sarkon, és becsukva maga mögött az ajtót, ballagott a konyhába, és kezdett magának egy kávét készíteni. Egek, egy nővel együtt élni valóban nehéz. Azt hitte, az élet ezen része piskóta lesz, azonban csak most jön a neheze. Elővett egy másik bögrét is, mivel kitalálta, hogyha készít egyet a Kolleginának is, talán megnyugszik, és nem fog nyafogni. 

Pár perc múlva egy szomorkás Yumiko battyogott ki szobájából, és nekitámaszkodva háttal a konyhapultnak sóhajtott egyet. 

-Kidühöngted magad?-kérdezte a fiú nem egyszer végigmérve a lányt, majd enyhe pírral csak odanyújtotta neki a kávét.- Tessék, ettől jobb lesz.

-Bárcsak én égtem volna a vázlatok helyett...-motyogta, és elvette volna a kávét, azonban Ranpo a pultra csapta azt sajátjával, és mérgesen nézett rá.

-Hogy mondhatsz ilyet?! Azok csak élettelen dolgok, bármikor tudsz mégegyet írni! Belőled viszont csak egy van! Úgyhogy fejezd ezt be!- emelte meg a végére kissé a hangját Ranpo, azonban Yumiko csak lehajtotta a fejét.

-De engem is lehet pótolni. Biztos vannak nálam jobb emberek-  -nem tudta végigmondani, mert Ranpo hirtelen ölelésével beléfojtotta az összes szót.

-Nem vagy pótolható. Ha valami történne veled, Kollegina...én nem tudom mit tennék, de jót biztos nem...-suttogta fülébe, a magafajta mély hangján, majd megérezve hátán a lány kezeit, szorosabbra fogta ölelését. Az aktájából tudja, hogy vannak önbizalommal kapcsolatos problémái, de eddig nem tűnt fel neki. Lehet, a lány túl jól titkolja...? Yumiko nem szólt semmit, csak fejét a fekete hajú fiú vállába fúrta, és lehunyt szemekkel emésztette a hallottakat. Nem hitte, hogy valaki tud neki olyan mondatokat mondani, melyek megnyugtatják, és némiképp megváltoztatják gondolkodásmódját. Egyikőjük sem mert megszólalni, élvezték a csendet, és egymás biztonságot nyújtó jelenlétét. Yumiko már majdnem elaludt, mikor Ranpo kizökkentette őt huncut kuncogásával.

-Kollegina, már aludtál eleget, nem?-mosolygott, a lány pedig laposakat pislogva nézett fel Ranpora, majd lassan bólintott egyet.- Idd meg a kávédat, és utána majd elmegyünk vásárolgatni... Illetve, összeszedjük Akiko-sant is, és ő is jön.