Prove Me Wrong - Bizonyítsd, ha tévedek

1. Az első emlék

-Flo, kérlek igyekezz! Nem éred el a gépet!-kiabált fel már harmadjára anya. Mert biz' isten Florence Marshall ismételten nem tudott időben elkészülni-gondoltam magamban. Persze nem éppen a pontosságomról vagyok ismert. Gyorsan copfba kötöttem a vállamra omló mogyoró barna hullámokkal teli hajam, majd a tükörbe pillantottam. Egy szürke mackó nadrág egy hatalmas fekete kapucnis pulcsival tökéletes lesz a repülő útra, meg arra, hogy a tesómékhoz menet beugorjak egy Starbucksba, mert az olyan igazán fontos momentum. A jó kis kávé.

Miután végre anya és apa betuszkolták a kislányukat, azaz engem, és a bőröndjeimet, el is indultunk a Heathrow reptér felé. Hát elérkezett az idő, felnőttem. Tizenkilenc évesen elhagyom az imádott városomat, Londont, és szülőhazám, hogy tanuljak és világot lássak. Persze anyáék nem engednek csak úgy világgá, Monacoba megyek tanulni, ami kész véletlen egybeesés azzal, hogy a 6 évvel idősebb nővérem, Amanda és a csodálatos barátja Alexander,-aki nékül a tesóm teljesen elviselhetetlen lenne-ott élnek. Igazából csak ki akartam szakadni a megszokott burokból. Új dolgokra vágyok, de ha ezt a már jól ismert körülmények között szeretném, az nem feltétlen izgalmas. Legalább is számomra, hiszen éhezem az újdonságokra és a változásra.

Anyáék a becsekkolási kapuig jöttek velem, majd könnyes búcsút vettem tőlük. Persze tudják, hogy jó helyen leszek és hogy Amandáék vigyáznak rám, de ez a pityergés sokkal inkább amiatt van, hogy a legkisebb lányuk is felnőtt, amire 19 év után még mindig nem eszméltek fel. De hát ilyenek a szülők...

Szerencsére minden rendben volt, egy óra múlva már a Monacóba tartó járaton ültem, majd végigszenvedtem a gépen 3 óra hosszát. Szeretek utazni, főleg repülni, de tipikusan abban a helyzetben találtam magam, amikora repülőn valami bunkó kisgyerek rugdossa az ülésed, vagy éppen annyira hátrahajtja az ülését, hogy majd megfulladsz. Velem az előbbi történt, szóval az általa keletkezett dühöm a leszállás után is érzékelhető volt. Lekaptam a bőröndöm, majd a testvéremék után kutattam.

-Rég láttalak te idegen!-bőkött vállba valaki, mire hátranéztem és megpillantottam Alexandert, majd a felénk közeledő nővérem. -Alex, Amanda! El sem hiszem, hogy végre láthatlak titeket!-borultam nyakukba.              -Hugi! Hiányoztál te szépség! Remélem készen állsz a monacoi végtelen élvezetre! Imádni fogod!-hadarta teljes beleéléssel a nővérem. -Ezt csak azért mondja ilyen körítéssel, mert ő már egy nap után szerelmes lett Monacóba. Nem mondom, hogy túloz, de ez nincs mindig így. Mondjuk neked még úgy is tetszeni fog Flo!-mondta Alex a csomagjaimat cipelve a kijárat fele.

-Akkor irány haza!-ült be legalább 15 perc pakolás után a kocsiba Alex. Titkon biztos szidott egy kicsit, meg a sok cuccom... mondjuk csak ideköltözöm, szóval ez elég indok szerintem.
-Csak úgy jelezném, hogyha vagyok annyira jó testvér és majdnem rokon, megállhatnánk egy Starbucksban, mert innék egy kávét!-villogtattam meg a colgate reklámba illő, kérlelő mosolyom.
-Hugi te nem is változtál annyit.-nevette Amanda az anyósülésen ülve.

A figyelmem útközben teljesen a testvéremék felé irányult, na nem csak azért, mert beszélgettünk, hanem azért is, mert mindig is csodáltam a párosukat. Annyira jók együtt, mind külsőleg és belsőleg is. Alexander egy sármos holland férfi, izmos, borostás arcú, sötét hajjal és kék szemekkel. A nővérem meg pont olyan vékony alkat, mint én, csak szőke hajjal, a kék szempár meg közös Marshall vonás.

Talán fél óra autókázás után kikászálódtam az autóból az általam nagyon várt kávézó parkolójában. Benyitottam a Starbucksba, ami nem meglepő módon tele volt sorban állókkal. Érdekes lesz ez a kávészerzés, de én ugyan el nem megyek-gondoltam magamban, majd beálltam a sorba. Egész nyugott voltam addigg a pillanatig, ameddig azt nem véltem felfedezni, hogy két férfi már legalább tiz perce elvonja a kasszás lány figyelmét. Nem is lennék Florence Marshall, ha nem mennék oda. Sajnos egy kávéfüggő sokra képes...vagy csak én vagyok ennyire őrült.

-Öhm, elnézést, nem tudom mi ennyire életbevágóan fontos, de végre szeretném a kávémat megakpni és szerintem ezzel nem csak én vagyok így!-léptem oda hozzájuk, megszakitva a csevejt.
-Valaki elég morcos lehet!-fordult felém az egyik, majd hirtelen elhalgatott.
-Csak most érkeztem Monacóba, ne bosszants fel kérlek, nem akarom, hogy az első emlékem ez maradjon!-mutattam körbe a helyiségben, végül mutatóujjam rajta állapodott meg.
-Pedig Max nagyon ért ahhoz, hogy hogyan rontson el valamit, ahhoz meg pláne, hogy felbosszantson bárkit is!-fordult hátra nevetve a mellette álló férfi, mire a még mindig engem vizslató tarkón vágta, majd én is halk kuncogásban törtem ki.

Szóval így kezdődött életem legkanyargósabb hullámvasútja, mit sem sejtve, teljesen váratlanul...

———————————————————————
Mindenkit üdvözlök, aki elolvasta! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek Max és Florence története! Rengeteget gondolkoztam, hogy belekezdjek-e, vagy sem, de úgy érzem nincs veszteni valóm ezzel. A véleményeket kíváncsian várom és ha még tetszett is, akkor kérlek nyomjatok a vote-ra!  -Zsófi <3