Kőbe írt história

13. Ikarus legendája

Az elkövetkező több, mint tíz év érzések kavalkádja volt. Első és legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy kitanítsam Credencet, amit könnyebb volt mondani, mint megcsinálni. A fiú makacs volt, a mágiája pedig még nála is makacsabb. Persze nem adtam fel, ha már eldöntöttem valamit, akkor azt mindig meg is csináltam, így voltam a fiú tanításával.

Bár követőim száma egyre nőtt a Goldstein lány tíz év után egyik pillanatról a másikra teljesen felszívódott. Mondjuk annyira nem zavart ez a dolog, sőt egy kicsit meg is nyugtatott, így talán van esélye egy nyugodtabb életre, biztonságosabbra, amilyet megérdemel és amilyet mellettem nem kaphat meg.

A harmincas évek közepén találkoztam vele először élőben. Adolf Hitler, aki el fogja hozni a pusztulást Európára. Őszinte leszek, kicsit sajnálom a férfit, őszintének és lelkesnek tűnik, nagy tervei vannak és abból kiindulva, amit a beszélgetésünk alatt megtudtam eszében sem volt a háború, a pártjának már annál inkább. Ha választhattam volna biztosan figyelmeztettem volna a veszélyre, de tudtam, hogy a világháborút nem szabad elkerülni. Így, hagytam, hogy megtörténjen és csendben néztem az eseményeket sajgó szívvel. Nem tehettem mást, minthogy nézek és írom a leveleket a kukámnak.

1938

"Drága barátom kérlek, ne legyél előítéletes. Hamarosan találkozol valakivel, aki elveszett, akiben hatalmas lehetőségek vannak, akinek csak annyi kell, hogy valaki szeresse. Ne taszítsd el csak azért, ami. Csak egy gyerek, aki felnéz rád. Mutass neki utat legyél a vezetője. Változtasd meg a világot, Albus. Hiszem, hogy te képes vagy rá."

1943

"Kérlek Albus, ha van szíved, ne engedd, hogy visszaküldjék őket! Ne engedd, hogy a mugli születésűek visszamenjenek a nyárra. Tudom mi lesz, tudom mi vár rájuk. Vér, halál, bombák. Háború van. Megvédhetitek őket, védjétek meg őket. Senkinek se kívánom, hogy ezt lássa. Óvjuk meg a mieink, ha nem is mindet tudod, de legalább próbáld meg. Borzalmas évek várnak ránk, láttam Albus és legszívesebben elfutnék."

1944

"Elvesztettem. Elvitték és nem tehetek semmit. Megfogadtam, hogy nem fogok hozzá kötődni, de a fiú olyan volt, mintha az enyém lenne és most elvesztettem és nem tehetek semmit. A nácik vitték el. Tudom, hogy hova viszik az olyanokat, akiket elvisznek. Borzalmas hely az Albus, ahonnan nem sokan menekülnek. Elvesztem Albus, most nagy szükségem lenne rád. Egyedül vagyok és nem tudom mit tegyek."

1945 eleje

"Ez az az év. Idén újra látlak, fogalmam sincs mikor fog ez megtörténni, de tudom, hogy meg kell történnie. Várom, hogy lássalak és félek is tőle. Végre újra egymás közelében leszünk. Milyen keserédes gondolat, látom magam előtt az arcodat, szomorú tekintet és érzelmektől mentes arc. Hiányzol Albus, ahogy hiányzik mindeni, aki elhagyott, akit elvesztettem. Várj meg Albus, hamarosan találkozunk."

1945 Július vége

"Nem tudom mikor kell találkoznunk Albus, nem tudom mikor fog megtörténni az a bizonyos történelmi esemény, de ha már eddig eljutottam. Ha már itt vagyok, kérlek várj még. Adj időt, hogy megmentsem őket, ha nem is mindet, de valamennyit. Japán borzalmas büntetést kap, kérlek, hagyd, hogy megvédjem legalább a mieinket. Utána, utána önként megyek eléd."

- Miért kellett eljönnünk uram? - Hallok meg egy női hangot, ami rendesen töri az angolt.

- Nem akar ott lenni, mikor ledobják. - Mondom nagyot nyelve, ahogy a kis szigetről nézem a Japán szigeteket.

- Mit dobnak le? - Kérdezi egy férfi is, én meg csak az eget nézem, mikor meglátom a vadászgépet.

- Azt. - Szorulnak ökölbe a kezeim, mikor hirtelen hatalmas robaj hallatszik és megjelenik a távolban egy vöröslő gomba alakú gázfelhő.

- Az mi? - Borulnak össze félelmükben az emberek mögöttem.

- Egy atombomba. - Hunyom le a szemem. Annyi embert kihoztam, amennyit csak tudtam, de tisztában vagyok vele, hogy így is sokakat nem tudtam megmenteni. - A héten még maradjanak itt, aztán haza térhetnek. - Mondom, ahogy zsebre teszem a kezem és elfordulok a Japán szigetektől.

- Miért kell maradnunk? - Hallok meg egy halk hangot, mire fújok egyet.

- Lesz még egy. Nem ma, de még valamikor az elkövetkező héten. - Nézek fel megint az égre. - Merlin óvja önöket. - Motyogom, ahogy magam mögött hagyom a tömeget, hogy kicsit egyedül tudjak lenni. Egy sziklaszirtre megyek, aminek a szélére ülők, lábaimat az alattam elterülő mélységbe lógatva.

- Itt az ideje visszatérni Angliába. - Mondom szomorúan. - Hamarosan itt a történetem vége. Már nem kell sokáig erősnek lennem. - Sóhajtok egyet. - Már csak a párbaj van. Hagyom, hogy legyőzzön és végül bezár a Nurmengardba, ahogy az annak rendje és módja. Aztán... - Itt elbámulok a távolba. - Aztán fogalmam sincs. Gondolom halálra fogom magam unni, amíg Voldemort el nem jön, hogy kiszedje belőlem, hol a bodzapálca, majd mikor kinevetem megöl. - Itt keserűen felkacagok. - Szép kilátások. - Rázom meg a fejem.

- Bárcsak megváltoztathatnám a történetet. Bár máshogy lehetne minden, mint ahogy le van írva, de... - Lehunyom a szemem. - Nem tehetek semmit. Nem változtathatok a cannonon, eddig se tettem, most se fogom megtenni. - Döntöm el.

- Vajon én is hiányzom neki? Milyen lesz ez a párbaj? Milyen átkokat fog használni? Képes leszek egyáltalán pálcát fogni rá? - Szomorúan kuncogom, ahogy megrázom a fejem. - Nem lennék rá képes. Nem akarok ártani neki. - Megtámaszkodom a karjaimon.

- Húzhatom, amíg akarom, de én is tudom, hogy ezt nem kerülhetem el. Nem menekülhetek tovább, nem szabad. - Tekintetem az égre emelem.

- Oh, nagyi bárcsak itt lennél, te biztos tudnád mit tegyek. Vagy legalább Bathilda nénivel tudnék beszélni. - Húzom ajkaim szomorú mosolyra. - Tudom mit mondanának. - Rázom meg a fejem.

- Élvezd ki. Tedd, amit akarsz. - Lassan tápászkodom fel az ülőhelyemről és leporolom magam. - Én sose tehettem azt amit akarok. Most sem tehetem azt. Élvezni pedig még annyira se fogom, mint eddig tettem. A rabságba és a magányba rohanok, de nincs más választásom. - Ökölbe szorított kezekkel megyek el a szállásomra és szedem össze a dolgaim. Errol megint a bőröndömbe kerül. Őszinte leszek csodálom a madarat, szerintem idősebb, mint én, de még mindig jó formában van, csak sose kézbesíti jól a leveleim.

Végül csomagommal a zsebemben köszönök el a japánoktól és elindulok a szirtre, hogy onnan menjek el Angliába. Az emberek követnek, de én nem foglalkozom velük. Ideje visszatérni oda, ahol a végzetem tárt karokkal vár rám. Gellert Grindelwald újra úton van. Az utolsó útján, az úton, ahonnan nem megy tovább. Talán, ha megérkezek még írok egy levelet, ha már úgy is minden elveszik, legalább még egyszer elmondom neki, hogyan érzek iránta.

- Bathilda néni, Albus... - Suttogom lehunyt szemmel, majd kinyitom a szemeim, ahogy az utolsó két szó elhagyja az ajkaim és a sötétség körbe ölel. - Godric's Hollow.