Érted bármit.... (Bakudeku)

Nemrész!

Szóval....mivel mostanában nagyon sokat gondolkodom azon, hogy mi is folyik éppen velem, ezért gondoltam megosztom veletek. Amit itt most leírok nem önsajnáltatás céljából teszem, egyszerűen néha csak jó kiadni magadból a dolgokat, és nem törődni semmi mással.... köszi a megértést 😊💓

                      

Mikor nagyon kicsi voltam, alig pár napos, volt egy ikertestvérem....sajnos ő a születése után pár nappal meghalt, így sosem volt alkalmam az életem során megismerkedni vele, de lefogadom, hogy csodás ember lenne, ha most itt lenne velem. Az életem eddigi részében sírtam amikor rá gondoltam, tényleg kivétel nélkül minden egyszer mikor szóba került. De talán úgy egy éve egy kis segítséggel, sikerült egy kicsit tovább lépnem a dolgon- vagyis nem is igazán tovább lépni rajta, mert nem akarom elfelejteni őt, vagy eltemetni magamban az érzéseimet, csak szeretni akarom őt- és ennek nagyon örültem. Most is dolgozom azon hogy enyhüljön a fájdalom, és sokat gondolkodom amint említettem, de sokkal nehezebb mint gondoltam....Nem merem elengedni azt hogy nincs itt, mert félek hogy akkor tényleg örökké elveszítem, mert félek hogy többé már nem lesz....sem testileg, sem lelkileg mellettem. Anya azt mondja ez nem igaz, lélekben mindig itt van, de olyan nehéz elhinni....amikor a hiánya elvakít valakinek, és kétségbe vagy esve, akkor nem tudsz ebben hinni, és talán butának látszom most, hogy ezt így kiírom, de a Bakudeku sztorim is a halállal kapcsolatos érzéseim alapján készült, és készül, így nagyon sok rész megírása közben a saját érzéseimet, tapasztalaimat írom le nektek, és ezért a történet legnagyobb részében az aktuális lelki állapotom köszön vissza. Sokan nem tudják miért mondom mai napig azt hogy VAN egy testvérem.... mert nagyon fájdalmas kimondani hogy NINCS testvérem miközben ez hazugság, mert van! Attól hogy valamit nem látsz még van. Az oxigént sem látom, de mégis van. Ez pont ugyan ilyen. És bárki aki tud a testvérem- ről, azt hiszi én "nem ismertem" pedig ez nem így van....én akkor is úgy gondolom hogy én ismerem a legjobban, és az a pár hónap amíg anyám hasában voltunk is számít, az alatt az idő alatt vele voltam együtt, tehát ismerem. Nagyon sajnálom hogy végül így alakutak a dolgok, sokkal boldogabb lennék ha most itt lenne velem ő is, de ezt sajnos nem lehet befolyásolni... Ezt egy kisebb gyerek sajnos nem érti meg, és ezzel én is így voltam....azt hittem az én hibám, azt hittem miattam nincs most itt, mert én a világon vagyok.

Az osztályomban volt egy ikerpár, akik nagyon sokáig a legjobb baráti körömemet jelentették, és sokszor amikor rájuk néztem, akkor szomorú voltam, hogy nekem miért nincs meg ez a boldogság... miért? Én nem érdemeltem volna meg? Nem voltam rá elég jó hogy kapjak egy testvért? Természetesen nem, egyik sem a valódi oka....ennek nem tudjuk az okát. Sajnos ebbe bele kell törődni, hogy ez így alakult...de az én makacs természetemmel ez irtó nehéz. Nem tehetem......megígértem hogy nem engedem el.... megígértem neki, akkor be is akarom tartani, de mivan akkor ha azzal, hogy betartom, hogy egész életemben gyászolom őt akkor azzal saját magamnak ártok...mert igen, a gyász fáj. Tényleg nagyon fáj, belülről szétszaggat. És ha ezt teszem akkor az magamnak pocsék érzés....

Szóval most tartok ott hogy vitatkozom magammal, és hányom vetem a dolgokat...aztán meglátom mi sül ki belőle 😊🥰💓