A fehér kocsit leparkolva besétáltam a St. Cheron Cemetery kapuján. Az ember általában nem jókedvében sétál be egy temetőbe, én se azért mentem, mert nem volt jobb dolgom. Napra pontosan egy éve történt a baleset Spa-ban. A sírhoz lépve leültem a fűbe és néztem a sírkőbe vésett nevet. Anthoine Hubert. Sosem voltam még itt, a templomi szertartás után úgy éreztem nem bírnám, ki ha látnám, ahogy életem egyetlen fontos emberét a föld mélyére eresztik majd betemetik. Most így egy év elteltével úgy érzem, teljesen csak akkor tudom elengedni, ha szembe, nézek a történtekkel.
- Szia, Toni. Sajnálom, hogy eddig nem voltam itt, de annyira hiányzol. Azt mondtad elviszel, majd a kedvenc helyeidre a világban, de még mielőtt bárhova is elvihettél volna itt hagytál.
A könnyeimet próbáltam visszatartani, de tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem fogom megúszni sírás nélkül.
- Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? Pierre szomszédja voltam és egyszer véletlen hozzám csengettél be Gasly helyett. Mennyire meglepődtél, amikor én nyitottam ajtót - mosolyodtam el az emlék gondolatától - Utána már direkt csengettél hozzám. Emlékszem mennyire vártam már, hogy végre elhívj randizni. Amikor végre elhívtál úgy izzadt a tenyerem mintha folyton kezet mostam volna.
Imádtam a fiúban, hogy nem akart felvágni semmivel, sétáltunk egy parkban majd beültünk kávézni. Végig nevettük az egész napot olyan sok dolgot mesélt, hogy a nap végére úgy éreztem mintha évek óta ismerném őt.
- És amikor bemutattál a szüleidnek? Anyukád egyfolytában azt kérdezgette, hogy mikor jöhet majd esküvőre. Vajon mikor jöhetett volna? Elég jó voltam egyáltalán ahhoz, hogy a feleséged legyek?
Egyre több emlék jutott eszembe, az első csók, az első futam, amire elkísértem, az első közös éjszakánk, amikor bemutatott a barátainak, az első szeretlek, az első veszekedés. Ennyi idő után már az is szép emlék, most egy veszekedésért is bármit megadnék, csak újra láthassam őt.
- Minden egyes percre emlékszem aznapról. Reggel olyan boldogan keltél fel. Azt mondtad ez a futam a kezedben van és ma egy kupával megyünk haza. Nekem az is elég lett volna, ha csak együtt megyünk haza. Mielőtt beültél az autóba megcsókoltál és azt mondtad, hogy amikor legközelebb megcsókolsz már a kezedben lesz a kupa. Soha többet nem csókoltál meg, nem mondtál semmit, nem mosolyogtál rám és nem mondtad, hogy szeretsz. A kanyar elején még mosolyogtam és a mérnöködnek mutattam, hogy ott jössz, de a következő másodpercben már remegve kérdeztem, hogy ugye jól vagy. A mérnököd egyfolytában beszélt hozzád és kérdezte, hogy jól vagy-e, de nem válaszoltál neki. Azt hittem legalább lesz esélyem elbúcsúzni tőled, de nem hagytál időt arra, hogy utoljára elmondjam, mennyire szeretlek. A temetéseden itt voltak a srácok, annyira életvidám csapatnak ismertem meg őket, de akkor ott a templomban mindenki üveges tekintettel nézett maga elé és várták, hogy valaki felébressze őket a rémálomból. Én a mai napig várom, hogy felébressz, és azt mond, semmi baj kicsim, én mindig itt leszek veled. Tudod az elején dühös voltam, utána szomorú, akkor azt hittem ennél rosszabb nincs, de tévedtem, most üresnek érzem magam és bármit megadnék, hogy érezzek valamit, akármit, de csak a végtelen üresség a hű társam mostanában. A temetés után anyukád átjött és beszélgettünk, pontosabban ő beszélt én csak csendben hallgattam, ahogy rólad áradozik, majd egy levelet tett az asztalra és elment. Az én nevem szerepelt rajta a te kézírásoddal.
- Miért írtál nekem levelet? - kérdeztem, miközben a kezemben forgattam a bontatlan borítékot - ez olyan mintha készültél volna arra, hogy itt hagysz. Képtelen voltam kinyitni, de ha sikerült idejönnöm, akkor ezt is sikerülni fog elolvasni.
„ Kedves Emma! „
„Először is el szeretném mondani, hogy mindennél jobban szeretlek és életem legszebb napja volt, amikor véletlen hozzád csengettem. Elég beteg, hogy levelet írok neked, hogy ha meghalok, tudd mit is éreztem melletted. Tudod, a katonák is írnak, egy búcsúlevelet a szeretteiknek mielőtt bevetésre mennek, hogy legalább így el tudjanak búcsúzni. Remélem, sosem fogod ezt a levelet olvasni, mert akkor az azt jelentené, hogy együtt vagyunk és már a feleségem vagy. Amikor a barátnőm lettél elterveztem, hogyan kérem meg a kezed. Minden egyes nap ajándék volt melletted, sosem láttam még olyan gyönyörű és csodálatos lányt, mint amilyen te vagy. Ha mégis olvasod ezt a levelet, akkor elbuktam és egyedül hagytalak, nagyon sajnálom sosem akartam fájdalmat okozni. Szeretném, ha tudnád, hogy mindig mindent megtettem azért, hogy este melletted aludhassak el és reggel melletted keljek fel. Sajnálom, hogy végül mégis csalódást okoztam, nem akartam. Szeretnélek megkérni valamire és kérlek, ne mondj rá rögtön nemet. Azt szeretném, ha nem szomorkodnál miattam sokat, hanem tovább lépnél és boldog lennél valaki mással. Valaki olyannal, aki boldoggá tudna tenni, és aki mellett olyan életed lehet, mint amilyet megérdemelsz. Én véletlen pont ismerek egy ilyen embert, ha kinézel, az ablakon az utca másik felére akkor megtalálod azt a személyt, aki akár az életed végéig elkísérne téged. Ne aggódj ő sem tudta, hogy mit is írtam ebbe a levélbe, de ő is kapott egy hasonlót. Tudom, mit gondolsz most, de kérlek, gondold végig. Ő a legjobb ember, akit ismerek és tudom, hogy az esete vagy és neked is ő. Valószínűleg már együtt lennétek, ha nem pofátlankodtam volna bele az életedbe, de ezt nem sajnálom, hisz ennyi ideig a barátnőmnek mondhattalak. Te vagy az életem értelme ezt sose felejtsd el, de kérlek légy boldog és éld az életed most már nélkülem. Én most elköszönök, és soha többet nem jövök vissza, de fentről nézlek és a szívedben mindig ott leszek, most viszont mennem kell, nekem ennyi volt a földi élet, de neked folytatnod kell. Légy boldog Emma. Szeretlek!"
A levél végére már zokogtam a temető közepén és azt kívántam bárcsak itt lenne még velem. A sírás közben két Adidas cipőbe bújtatott láb jelent meg előttem. Felnézve megláttam a fiút akiről Anthoine a levélben is beszélt.
- Szia - ült le mellém Pierre Gasly egy papírral a kezében. A levél amit Tonio neki írt.
- Szia - köszöntem vissza szinte suttogva.
- Elképesztő, hogy képes volt ilyenekre gondolni - mondta egy keserű mosollyal az arcán.
- Borzalmas miket ki nem tudott találni. Annyira hiányzik - sírtam el magam újra, mire a francia fiú magához ölelt.
Nem tudom, hogy valóra fog-e válni Anthoine elképzelése rólam és Pierre-ről, de egy valamiben igaza van, tovább kell lépnem rajta és folytatnom kell az életem, mert a világ nem fogja megvárni ameddig, kiszenvedem magam. Egy valami sosem fog változni, szeretem őt és pokolian hiányzik. Anthoine Hubert a múltam és életem első szerelme, de bármennyire is fáj, nem ő a jövőm.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sziasztok. Ez egy elég szomorú rész lett, de attól függetlenül remélem tetszik nektek. Írjatok meg a véleményeteket kommentbe.❤
