Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

18. rész: Elbújhatsz....

Ranpo lassan nyitotta ki szemeit, melyeket a hirtelen besütő fény miatt össze kellett szorítania. Mi is történt...? Elgondolkodott, majd csak beugrott neki: A boltban voltak, és megmentette társát. Azonban, most itthon van... Lassan felkelt, és meglepetten vette észre, hogy ez nem a saját ágya. 

-Kollegina...?-indult meg lassan a konyha felé, kiérve azonban szomorúan tekintett körbe. Semerre sincs. Benézett a fürdőbe, a saját szobájába.... Azonban a lánynak nyoma sem volt. "Minden bizonnyal dolgozni ment"-gondolta, majd kihagyva a reggelijét, elindult egyenesen munkahelye felé. Remélte, hogy ott lesz. Egész úton azon merengett, miért nem várta meg. "Lehet, azt hitte, kiveszek egy szabadnapot"-próbálta magát győzködni-" Biztosan ezért!" 

Kinyitotta az Iroda ajtaját, és szemeivel az ismerős bajna hajkoronát kezdte keresni, azonban nem találta sehol.

-Szia Ranpo!-köszönt neki Tanizaki, majd a folyamatosan körbetekintgetőt figyelve értetlenül folytatta.-Kit keresel?

-Yumiko-t, nem láttátok?- a vörös hajú fiú zavartan tekintgetett a többiekre, majd megrázta fejét. Ha itt sincs, merre van?

-Őt ugyan hiába keresed...-jelent meg háta mögött Dazai, azonban ezúttal komolyan beszélt, és nem bolondozott. Ranpo arca átváltott rémültbe. Ha nem szórakozik, akkor nagy baj van. Válaszra várva fordult felé, Dazai pedig sóhajtott egyet.-Yumiko-chan már nem dolgozik itt.

Ranpo úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Már nem láthatja többé? Egyáltalán miért nem szólt erről neki? Reményveszettül tekintett maga elé, és remegő ajkakkal lehelte szavait.

-M-miért.....Kollegina....- Dazai némán átnyújtotta neki a lány felmondási papírját, melyet ő kezeibe véve kezdett el olvasni, azonban a papírra könnycseppek hulltak. Idegesen gyűrögette a lapot, mely elválasztotta őt az Írónőtől. 

-Biztosan megvolt az oka...-motyogta Atsushi lehajtott fejjel. Nem tudta, mi az az ok, de az ember akkor hoz meg egy ilyen komoly döntést, mikor muszáj. Felcsillantak szemei a reménynek hála.-Biztos visszajön! Lehet, csak megzsarolták!

-Ha őt megzsarolják, vagy szólna nekünk, vagy maga lőné le az illetőt...-tette fel fejhallgatóját Dazai, és elkezdte játszani olyan jól ismert dalját, ezúttal azonban nem énekelte. Csalódott barátjában. Hamarabb is szólhatott volna neki, hogy gond van, azonban nem tette. "Mindent az utolsó pillanatban"-gondolta-"Nem igazán illik hozzá." Csukott szemeit hirtelen nyitotta ki, majd kirobogott az ajtón. Ha megtette....

Semmi sem árulkodott hatalmas katasztrófa jelenlétéről. Az emberek tették a dolgukat, mintha a mai nap olyan lenne, mint a többi, Dazai-t azonban, ki észveszettül rohant, nagy ívben elkerülték. Befordult egy sikátorba éles kanyarral, majd lihegve megtámaszkodott térdein. Nem volt ehhez hozzászokva. 

-Mit keresel itt, Dazai?- hallotta háta mögül a régóta ismert hangot.

-Chuuya... hidd el, én sem repesek a találkánknak... de beszélnem kell veled...-fordult meg, hogy szembe lehessen a vörös hajú maffiással, ki felnevetett.

-Beszélned? Velem? Csak nem le akarsz térdelni elém, és Isteníteni? Mert azt elfogadom!-kezdte gúnyolódását, Dazai azonban nem nevetett. Tényleg olyan komoly lenne a beszélgetés tárgya?

-Yumiko-chanról van szó...-a névre Chuuya meghökkent.

-Mi? Mi történt vele? Ugye jól van?- azóta a bizonyos gyilkosság óta nem látta barátját, és nem is hallott felőle, így most feléledt benne Yumiko iránti aggodalma.