The Strings Of Our Hearts /Yoonmin/ /befejezett/

-3. fejezet

Utolsó órám után azonnal siettem is ki az épületből.
-Jimin, várj már meg! – szaladt utánam Jin, a legjobb barátom. Nem egy osztályba jártunk, ő két évvel idősebb volt nálam, tehát végzős volt akkor. – Hova rohansz?
-Találkozok valakivel, szóval egyedül kell hazamenned. Egyszer túléled – forgattam a szemeimet.
-Uuu, randi? – nézett rám huncut mosollyal arcán.
-Nem, dehogy, egy zenekaros társam segít néhány darabban, aki méghozzá fiú. És egyébként miért lenne nálam hegedű egy randin? – nevettem fel, és kilöktem magunk előtt az épület ajtaját.
-Mit tudom én, hegedülsz a csajnak a lakásán. Az pedig, hogy fiú, nem kizáró ok – vonta meg a vállát, miközben kiléptünk az utcára a rengeteg hazafelé rohanó diák között. Szemeimet forgatva álltam meg, és fordultam barátom felé.
-De, nálam eléggé az – jelentettem ki. – Viszlát, Jin, holnap találkozunk! – intettem neki, és elindultam.

Sétálás közben észrevettem a nem messze várakozó Yoongit. Hátán iskolatáska volt, valószínűleg a suliból jöhetett.
-Szia! – köszöntem neki, mire ő csak mosolyogva bólintott, és végigvezette tekintetét rajtam. – Miért bámulsz? – ráncoltam a szemöldököm.
-Te pedig miért vagy ideges? – kérdezett vissza értetlenül.
-Mert semmi kedvem ehhez az egészhez – forgattam meg a szemeimet. – Inkább menjünk, nem akarok itt megöregedni – tettem hozzá, mire Yoongi újra bólintott, és elindult balra, én pedig követtem őt.

-És... hogy telt a napod? – kezdeményezett beszélgetést.
-Elment egynek – válaszoltam szűkszavúan.
-Akivel kijöttél, őt hogy is hívják? Ismerős valahonnan – gondolkozott el.
-Jin. Ő a legjobb barátom, 12.-es, és ének szakon van – válaszoltam.
-Á, tudom – bólintott. – Jóban van Namjoonnal, az osztálytársammal. – Erre csak én is bólintottam.

Hamar odaértünk Yoongiék házához. Közel laktak a sulihoz, tíz perc sétába sem telt.
-Itt lakom – mutatott egy nagy, fehér, egyemeletes házra, amire felnéztem. Azta...
Yoongi kinyitotta a barna, lakkozott fakaput, és előre engedett, majd ő is belépett.
-Anyukám itthon van, a kocsiból ítélve – nézett a ház mellett lévő garázsra, aminek fel volt nyitva az ajtaja, így látszódott a bent parkoló fehér autó.

A fiú elindult a ház felé, én pedig félénken követtem őt, majd mindketten beléptünk.
-Itthon vagyok – kiáltotta el magát Yoongi, mire szinte azonnal megjelent az anyukája.
-Sziasztok! – csillant fel a nő szeme, ahogy meglátott minket, mire én csak némán meghajoltam, és beharapott ajkakkal fürkésztem a földet. – Nem kell félned, nem eszek embert – nevetett fel a nő kissé. – Te vagy Jimin, igaz? – kérdezte, én pedig csodálkozva pillantottam rá. – Yoongi mondta, hogy ma átjössz gyakorolni, mesélt rólad. – Yoongira vezettem a tekintetem, aki csak a fejét fogva nevette el magát.
-Anya, ne támadd le őt azonnal, mert megijeszted – szólt rá az anyukájára Yoongi.
-Jól van, na, menjetek – intett a nő, mire Yoongi elindult a lépcső felé, én pedig követtem.

-Miért ijedtél meg ennyire? – mosolygott rám a fiú, amikor megálltunk egy ajtó előtt, ami úgy gondoltam, a szobája lehet.
-Nem ismerem – mondtam halkan, és lesütöttem a szemem.
Yoongi mosolyogva megcsóválta a fejét, és benyitott az ajtón, majd beléptünk.

Körbenéztem a szobában. Világoskék fal és fehér bútorok fogadtak. Jobb oldalt egy ágy helyezkedett el, szintén világoskék takaróval, de ez egy árnyalattal sötétebb volt, mint a fal. Az ágy végénél volt egy (fehér) íróasztal, rajta füzetek, papírok, és egy tolltartó, illetve egy asztali lámpa. Balról volt egy nagy ruhásszekrény, egy fiókos szekrény, és két polc, amiken könyvek és díszek sorakoztak, az ágy mellett pedig egy kis éjjeliszekrény helyezkedett el. Középen egy nagy ablak volt, ki lehetett látni a párkányra, amin egy kis hó volt. Kellemes légkör vett minket körbe.
-Szép a szobád – dicsértem meg Yoonginak, amint kinézelődtem magam, és az ablakhoz léptem. Ő mellém állt, és kezét letette enyém mellé, majd elmosolyodott, és végigsimított kézfejemen. Értetlenül néztem rá.
-Aranyos a kezed – mosolygott rám, mire én teljesen elvörösödtem.
-Ne nézd a kezem! Béna – mondtam, és elvettem a kezem az ablaktól.
-Hogy ne nézzem a kezed? Hegedülni fogunk, nem? – nevetett fel.
-Akkor csak ne tegyél rá megjegyzést! – néztem rá mérgesen, és elléptem az ablaktól, majd letettem a hegedűtokom a sarokba, és kivettem belőle a hangszert. Az iskolatáskáinkat még az előszobában letettük a kabátjainkkal együtt.