You're my scandal (Larry Stylinson)

Hatodik

Louis

Újabb két hét. Újabb tizennégy rohadt nap Harry nélkül.

Visszatértünk a kezdetekhez, ő gyűlöl, én pedig senkinek érzem magam. Hogy fáj-e? Nem. Határozottan nem. Hidegen hagy, ahogy körülhemzsegik a lányok, nem érdekel, ha alszik az órámon, az sem, ha telefonozik, vagy éppen Zaynt szórakoztatja. Malik legalább addig sem az életem megkeserítésével van elfoglalva. Nem zavar, ha levegőnek néz, és üresen adja be a dolgozatait, sőt még az sem, hogy Liam ennek szemmel láthatóan örül. Megmenekültem a gonosztól, hiszen ha nem létezem számára, nem is akar majd, igaz? Az, hogy minden lélegzetvételemnél hiányzik, már igazán nem számít. A testem épségben van tőle. Legalább tőle, ha már magamtól nem.

Minden egyes óra, amit előtte kell megtartanom külön kínzással ér fel, a kiadós fajtából persze. Nem hibáztathatom, a dolgok, amiket Payne vágott a fejéhez, minden normális embert elijesztettek volna. Nem vagyok normális, biztosan ezt gondolja rólam, és igaza van.

Csöngetés, sóhaj, ajtónyitás, és már itt is vagyok a személyes poklom újabb bugyrában. Csak negyvenöt perc. Simán kibírom. Az elmúlt két hét minden óráján ezzel nyugtattam magam. És mint az elmúlt két hétben, most is éhesen bámulom majd őt, negyvenöt percen keresztül, az anyagot darálva, míg az agyam hátsó része folyamatosan azt sikítja, hogy csak érjek hozzá, és minden jó lesz. Csak menjek oda, zuhanjak térdre előtte, simítsak végig az izmos karjain, túrjak a göndör fürtök közé és ha kell, könyörögjek, hogy beszéljen hozzám. Képkockáról képkockára elterveztem már a folyamatot, és minden egyes elszalasztott lehetőség után azt mondom magamnak, hogy majd legközelebb. Legközelebb megteszem. Mint egy mágnes, úgy vonz az őt körülölelő rejtély. Ki kell találnom, meg kell fejtenem őt, mielőtt túl késő. Egyszerűen csak tudnom kell.

Monoton módon illesztem egymás után a szavakat és csak remélem, hogy azok értelmes mondatokká állnak össze. Borzalmas tanár vagyok, biztos gyűlölnek. Mindenben borzalmas vagyok, mióta először megláttam Harryt. Nem tudom, én vagy az osztály sóhajtunk-e nagyobbat megkönnyebbülésünkben, amikor meghalljuk a szabadságunkat jelző berregést. Ennek nem így kéne mennie. Nem lenne szabad így elhanyagolnom őket, és az irodalmat, mert a focin kívül semmi sincs, amit ennyire szeretnék. De mostanában a Brontë-nővérekről is a göndör fiú gondolatai jutnak eszembe. A göndör fiúé, aki bár az osztály nagyrésze már elhagyta a termet, még mindig a padjában ül. Vagyis pontosabban fekszik, lehet elaludt. Remélem elaludt, mert különben rám vár, és annak sosincs jó vége. Úgy kezdek pakolászni, mintha ez teljesen oké lenne, de a kezeim őrülten remegnek idegességemben. Csak kisurranok az ajtón, mielőtt feleszmél, és minden rendben lesz.

- Menjetek srácok, én még beszélek a selyemfiúval! – hallom meg a gonosz kis hangot, és csessze meg, már tudom, hogy valami nagyon rossz következik. Szorosan lehunyt szemmel várom, amíg az ördögi társaság a becenéven gúnyosan nevetve kilép az ajtón, magukkal rántva minden reményemet is.

Harry csak akkor mozdul meg, és sétál az asztalomhoz, amikor már senki más nincs a teremben. Elégedett mosollyal teríti elém az addig kezében szorongatott papírokat, és élvezettel figyeli, ahogy rájuk pillantva az összes vér kifut az arcomból. Öt darab ötös. A büdös picsába!

- Én...én azt hittem, végeztünk – suttogom bambán, szinte sokkban.

- Az alku, az alku, Lewis Tomlinson – feleli ő, kacéran a szemembe nézve.

- Egyáltalán hogy szereztél ennyi jegyet? – ellenkezem tovább, értetlenül.

- Teszthét – vigyorodik el győztesen, majd az asztalomra támaszkodva közelebb hajol – Órák után várj meg az irodádban! – súgja a fülembe, amitől végigborsódzik a hátam.