Castle in the blizzard [Huszonnégy nap karácsony kihívás] //befejezett//

castle in the blizzard

– Van kedved versenyezni? – lépett oda az asztalomhoz, magához illő stílusban, figyelmeztetés nélkül. Megilletődve néztem fel rá, majdnem kiejtettem a kezemből a papírt, pedig már hozzá kellett volna szoknom a hangos, hiperaktív attitűdjéhez. De még egy év elteltével is nehezemre esett ezt megtenni, s szó, ami szó, szentül hittem abban, hogy szándékosan ijesztett rám minden egyes alkalommal. Haja csatakos volt az olvadt hótól, a barna szálakból csak úgy záporoztak a cseppek a frissen pucolt padlóra, rákvörösre fagyott ujjait gepárdsebességgel súrolta egymáshoz, hogy felmelegedjenek, s olyannyira csapzott volt, hogy először fel sem ismertem, mintha csak egy alternatív univerzumból szökött volna át a hasonmása. Kissé szégyenlősen köszörültem meg a torkomat, elfordítva a fejem, s rásimítottam a kezemben árválkodó papírt az asztallapra. Mindig égett az arcom, ahányszor csak hozzám szólt, pedig akkor már egy éve voltunk padtársak a Montertonban. Ő ragaszkodott hozzá, amikor új diákként érkeztem az előző évben és azóta így is maradtunk. Az első igazi barátom az iskolában Charlie Dalton volt.

– Mégis milyen versenyre célzol? – kérdeztem, mintha érdeklődnék, holott előre gyomoridegem volt már csak az ötlettől is. A versenyeket nem nekem találták ki, a kisebbségi komplexusomra sosem volt jó hatással az, ha megmérettettem magam. Akkor is képes voltam alulmaradni bármiben, ha szívem-lelkem benne volt a dologban. A szorongás, a félelem, hogy béna vagyok a legrosszabbat hozta ki belőlem.

– Várj csak, megmutatom! – Kapkodva rontott neki a vállán lelógó táskának, de mivel hosszú sálja akadályozta abban, hogy kényelmesen tudjon kotorászni benne, előbb azt dobta le magáról a székbe, s csak utána foglalt helyet mellettem, odahajítva elém egy ismerős, vaskos könyvet. Kissé értetlenül vettem a kezembe a fekete borítós tárgyat, melyet jómagam is cipeltem már néhány napja. Összevontam a szemöldököm, s zavarodottsággal pillantottam rá.

– Ez mégis mit jelentsen? – Hangom erélyes volt és vádló, pedig nem szerettem volna, hogy azt higgye, képes vagyok még egy ilyen apró dolgon is felkapni a vizet. Pedig képes voltam. Úgy éreztem, mintha sosem találnék menedéket az árgus szemei elől, hogy Charlie akkor is engem figyelt, amikor éppen mással beszélgetett, titokban, mint egy magánnyomozó. Ez egyszerre tetszett is valahol, de mindeközben kissé elborzasztott. Túl sok figyelmet kaptam tőle, úgy éreztem, ezt nem érdemlem meg.

– Láttam, hogy ezt olvasod, betetted a padba valamelyik szünetben, én meg belenéztem. Érdekesnek tűnt, szóval kivettem a könyvtárból. A harmincadik oldalnál járok, gondoltam versenyezhetnénk, hogy ki végez vele hamarabb, neked mennyi van meg?

Szkeptikusan meredtem rá egy pillanatra, majd megfordultam és előhalásztam én is a példányomat. A titkos történetet olvastam Donna Tartt-tól. Már néhány éve szerepelt a könyvlistámon ez a mű, s mióta felvételt nyertem a Montertonba, ebbe a kastélyszerű bentlakásos iskolába a Skót-felföldön, csak olyan könyvekkel ütöttem el az időt, amelyek hasonló környezetben játszódtak. – Ötvenöt – nyitottam ki a könyvet, hogy egy apró pillantást vessek rá. Szégyelltem, hogy napok óta csak ennyire futotta az időmből. De a folyamatos tanulás, a félelem, hogy képtelen leszek tartani a lépést a többiekkel, minden időmet elvette. Mert valahol még mindig azt éreztem, hogy a saját szintemhez képest túl jó volt ez az iskola.