A lelkem mélyén ugyanazt az ürességet éreztem amit mostanság szinte minden egyes pillanatban. Mikor ki sírod magadból az érzelmeidet, és utána nyuogdt és üres leszel, csakhogy nekem ehhez már sírnom sem kellett. Az öltözőmből a feket balerina ruhámban távoztam, a próbát mint mindig, bemelegítéssel kezdtük. A tanárom szerint a test és a lélek alapmércéje a kiegyensúlyozottság. És milyen igaza van, mert ahogy testem egyre fájdalmasabban hajlott, úgy éreztem a lelkembe újra bele markoló fájdalmat egyaránt. Mindig úgy véltem, hogy ez az a dolog, ami megnyugtat, és amiben megnyílvánulhat igazán az ami én vagyok. A balett. Ebben ki adhattam magamból azt a feszültséget, ami napi szinten felgyülemlett bennem. De csakhogy őszinte legyek, amint kiadtam, abban a percben mintha csak újra vissza tért volna belém, éreztem, hogy meg őrülök, és hogy ez már csak egyre rosszabb lesz. Megszokásommá vált az egyedüllét alatt, az hogy magamban beszéljek, vagy hogy a tükörrel nézzek farkasszemet.
Még sorolhatnám az ehhez hasonló dolgokat, de már nem mindegy?
A próba után, a februári idő miatt már javában sötét volt az égbolt. Miután végeztünk, a többiek lassan el kezdtek pakolni és elindulni hazafelé, biztos vagyok benne, hogy szerettek volna már otthol lenni a családjukkal. Nem is hibáztatom őket, van az életben ennél jobb érzés?
Mint minden tagnak, így nekem is lehetőségem maradt benn maradni a próbák után gyakorolni, mivel az épület elég nagy, így külön-külön akadt minden tagnak terme, én mint mindig elinultam az én termem felé. Benyitva, a csend és sötétség fogadott, az egyetlen ami be világította a szobát, az a telhilod lágy fénye volt. Alaposan végig mértem tekintetemmel a tükör másik oldalán lévő lányt. Ő és én teljesen mások voltunk. Én soha nem voltam olyan mint ő. Ő gyűlölte ezt a világot, és benne mindenkit, én viszont mindig a jó oldalát néztem mindennek. Akkor mégis hogy kerültem ide? Olyannyira fáradt voltam már, nem a testem, leginkább a lelkem belefáradt abba, hogy ezen a kérdésen gondolkodjon, vagy azon hogy örökké ilyen magányos lessz-e, féltem magamtól.
Az szoba üres volt, rajtam kívül senki nem tartózkodott ott.
Hajam ki engedtem, majd a táskámban lévő kés után kutatva kezdtem el zokogni, nem tudtam meg érteni, vagy felfogni, hogy hogy juthattam idáig.
Én miért éreztem többet a világ másik oldalából mint a velem egyidősek? Mégis milyen bűnt követtem el?... Amint kezem ügyébe került ujjaimmal rá szorítva rontottam neki egyenesen a tükörnek, mintha azzal szerettem volna végezni, aki a tükör másik oldalán volt. Az előttem lévő hatlamas tükör szilánkokra törve adta meg magát.
Boldognak és szomorúnak éreztem magamat egyaránt.
Könnyeim patakokban folytak arcomon, ajkaim, szinte akaratlanul fordultak egy hatalmas mosolyra.
Úgy éreztem meg tettem valamit, amit mindig is meg kellett volna tennem. Ujjaim fogásán lágyítottam, majd mellkasom alá helyezve a pengét eresztettem magamba, az utolsó dolog amire emlékszem, az az, hogy a vérem a tűz melegére emlékeztetve áramlott testemből, és el kezdtem úgy érezni, hogy egyre hideg van a a helyiségben,
nem pergett le előttem az életem, mint ahogy az a legtöbb filmben lenni szokott.
végül szemeim előtt a világ akaratlanul is elsötétült.
