Egy felejthetetlen hét // Befejezett

Vasárnap

FÁJÓ BÚCSÚ

______

Az üres szobát az ébresztőm hangja zavarta meg. Sóhajtva nyúltam a telefonomért és miután kimyomtam a készüléket, egyszerűen visszadőltem az ágyra. Már kezdett világosodni, amikor Adrián visszakísért és kinevetett, amiért az ablakon keresztül jöttem ki, majd bakot tartott, én bemásztam és kapott tőlem egy utolsó csókot. Amióta visszaértem semmit nem aludtam. Nem lett volna értelme és nem is bírtam volna, ezért csak forgolódtam, miközben képtelen voltam abbahagyni a magától feltörekvő sírást.
Még volt néhány óránk és én máris sirattam az egészet.

Hatalmas gombóccal a torkomban és az elfolytott sírás érzésével sétáltam el az étkezőig és a két perc alatt nagyjából nyolcszor jutott eszembe, hogy most megyek el itt utoljára, hogy most eszek itt utoljára, stb. .
Az épületben csak néhányan lézengtek, amit egyáltalán nem csodáltam, hisz elég korán volt még és hosszú volt a tegnap este.

Már a tálcámmal a kezemben léptem a többiekhez, akik szintén búskomoran ültek egymás mellett és csak a kaját túrkálták.

– Mi a helyzet, srácok?
– Fáradt vagyok – nyavajgott Levi.
– Én meg nem akarok haza menni – nézett rám Krisz és attól a tekintettől majdnem elsírtam magam én is.

Lehajtottam a fejem és én is unottan kevergettem a zabpelyhet, mint a többiek.

– Mi ez a gyászos hangulat, emberek? – csapta le hirtelen a mellettem lévő szabad helyre a tálcáját Vivi, aminek hatására egy kis zabpehely ki is loccsant azonnal.
– Fáradtak vagyunk és nem akarunk hazamenni – jelentette be Levi az amúgy is egyértelmű tényt, majd tovább szenvedett.
– Ne legyetek már ilyen bénák! Na, együk meg ezt a löttyöt gyorsan és húzzunk egy utolsót szórakozni.

Irigyeltem a lányt ezért a hatalmas pozitív energiáért. Tudtam, hogy igaza van, mégis képtelen voltam másként tekinteni a helyzetre és a fiúk sem könnyítettek semmit.

Nagy nehezen legyűrtem a kaját, majd követve Vivit az étkező előtti részre mentünk, ahol gyönyörű kilátás várt ránk megint. Utoljára.
Leültünk az egyik padra és néma csendben néztük a tájat, hallgattuk az ébredező természetet és szomorkodtunk.

– Attól, hogy ennek itt vége, még tarthatjuk a kapcsolatot – törte meg a csendet Vivi.
– Te is tudod, hogy az nem lesz ugyanaz – szállt vitába Levi azonnal és mindenki tudta, igaza van.

Hiába kovácsolódtunk így össze ezen a héten, ez itt véget ér. És persze, találkozhatunk, de mindenki visszatér a saját életébe, a saját családjához és barátaihoz, minden folytatódik majd onnan, ahonnan kell és ez a hét már csak egy felejthetetlen emlék lesz, egy élmény, amit örökre a szívünkbe vésünk és ami az idő múlásával talán feledésbe merül majd.

A kezemben tartott telefonom megrezzent, mire azonnal odasiklott a pillanatásom. A képernyő már majdnem elsötétült, de azért Adrián nevét még láttam.

– Srácok, most jut eszembe, hogy még van pár cuccom, amit be kéne pakolni. Úgyhogy ha nem haragszotok, én most lelépek.
– Ja, tulajdonképp nekem is lenne még dolgom – szólt Levi, mire valamennyien távoztunk.

A tábor területe üres volt és kihalt, amíg sétáltam vissza a szobámba. A korábbi jókedv helyét átvette a búcsú szomorkás hangulata és mindenki ment képeket készíteni, egy utolsót reggelizni, vagy éppen pakolni.

– Szia! – léptem be meglepetten a szobába, ahol a srác foglalt helyet.
– Szia – állt fel és közelebb lépett hozzám.
– Mit keresel itt?
– Téged – vont vállat. – Gondoltam, ezt a maradék kis időt tölthetnénk együtt, ha neked is megfelel.
– Persze – mosolyodtam el azonnal és leültünk az ágyra beszélgetni.