too many songs about you - Sebastian Stan [Completed]

a day

- Csak hagyj sírni! - kiáltottam és neki vágtam a telefonom a hálószobám falának, ami több mint valószínű, hogy összetört.

Mivel nagy valószínűséggel nem tudod, hogy mi történik, engedd meg, hogy elmeséljem neked ezt a csodálatos napomat.

A mai napom nagyon fényesen indult, ébresztőre keltem, és egész jó kedvvel. Nem is néztem ki annyira szarul, ahhoz képest, hogy reggel hét volt. Felvettem egy egyszerű bőfarmert és és egy extra nagy méretű pólót, és megcsináltam a sminkem, ami igazából csak annyi volt, hogy raktam fel egy kis szempillaspirált. Lementem a konyhába, csináltam magamnak egy kávét, amit a reggeli rituális telefon nyomkodásom közbe meg is ittam, majd kulcsra zártam a házam, és nyakamba vettem a várost.

Na, igen álljunk is meg egy pillanatra. Tekintve, hogy elméletileg hiresség vagyok, nem kéne a városba járkálnom, főleg nem egyedül, de valami bekattant és csak mentem a fejem után.

Szóval kocsiba szállva először elmentem a mekibe, ahol ettem egy szokásos sajtburger menüt, fő az egészséges életmód, majd tovább kocsikáztam az egyik plázába. Megálltam a mélygarázsba, és igazából tök céltalanul elkezdtem szlalomozni a boltok között.

Az elején nem volt baj igazából. Nem ismertek fel, vagy lehet csak nem mertek odajönni. Néha kaptam egy fürkésző pillantást, de amúgy semmi izgalmas nem történt, amíg...

Jó, bocsi megint félbe kell szakítanom a történetet. Fontos, hogy volt rajtam napszemüveg és kapucni, mivel a marvel filmekben is sikeresen el tudtak így rejtőzni. Igen, gyenge érv, de ez van, ezt kell szeretni. Szóval...

Semmi izgalmas nem történt addig, amúgy egy random kiscsaj fel nem sikított, hogy idézem:

- Anya, anya! Ott van Zuri! Tudod, aki a Zack falán van! A lila falon!

Le szeretném szögezni, hogy nem tudom, ki az a Zach és hol van lila fal, de olyan gyorsan bajba kerültem, hogy egyet pislantottam, és már teljesen közre fogtak az emberek, a nevemet sikítva, és kiabálva.

Egyszerre negyven vaku égette ki a szememet, és három papírt nyomtak az arcomba, hogy írjam alá. Az agyam kezdett erősen zsongani, és éreztem, ahogy egyre csak erősödött a szívem dobogása. Nagyon megijedtem, mivel ki se láttam a fojtogató tömegből, és a levegőm vészesen kezdett elfogyni. A kezeim és a lábaim, mint a kocsonya, úgy remegtek. Tudtam, hogy nekem itt végen lesz. Kész vége. Ennyi volt. Aztán Gucci estélyibe temessetek el.

A mellettem lévő valakinek, nem emlékszem rá, hogy ki volt az, megfogtam a karját, és megpróbáltam odébb taszítani, hátha arra egy kicsit felfigyel a tömeg és majd oszolni kezd. Aha, persze. Nem, hogy oszolni nem kezdtek, de még meg is osztották, hogy ott vagyok, ezért egyre csak többen és többen gyülekeztek fényképért és aláírásért.

Az tette fel a pontot az i-re, amikor egy nagyából tizenöt evésnek kinéző csajszi a nyakamba ugrott, hogy a pasija vagy kije, csináljon rólunk egy képet, csakhogy ahogy rámugrott, a szervezetem felmondta a szolgálatot, és összeestem.

Aki esett már össze, az tudja, hogy mikor valaki összeesik, akkor csak néhány pillanat és mozzanat esik ki, de amúgy elég sok ingert érzékelsz magad körül.

Én, ahogy összecsuklottam, hallottam, hogy sikítanak, illetve neki esnek a csajnak, hogy megölt, és most már soha sem lesz autogramjuk meg ilyenek.

Nyilván senkinek nem az volt az első, hogy segítsen. Most se én, mint ember számítottam, hanem én, mint Zuri, a háromszoros Grammy-díjas énekesnő és zeneszerző, és ez fájt.

- Zuri! Zuri! - hallottam meg a nevemet egyszerre több irányból néhány perc földön fekvés után. Már magamnál voltam egy ideje, csak így, hogy nem keltem fel, a tömeg egyrésze megtántorodott, és igazából elszaladtak a felelősség elől.