Winter's winter

❄Változások hozása❄

Tél van. Fagyos, jeges tél. Az évszak, amelyről a becenevemet kaptam.

Imádom a telet. A kedvenc évszakom. Véleményem szerint bámulatos a rengeteg hó, a csúszós jég és a hideg csodálatos összképe. Emellett ekkor van mindenki kedvenc ünnepe: A szenteste. Már gyermekkortól kezdődően ünnepli valahány család a karácsonyt. Viszont hiába olyan szépek ezek a szavak, hiába köszöntött be a kedvenc évszakom, hiába minden, ugyanis ez nem változtat semmin. Én ennek nem lehetek a részese.

A nevem Minjeong, apám szerint Winter, és nem mindennapi családban nevelkedtem. Apám rengeteg pénz birtokosa volt, viszont amilyen pénzéhesnek hallatszik, a szíve annál lágyabb. Vagyis csak volt... Anyámat ugyanis egyetlen dolog foglalkoztatja: Pénz, pénz és mégtöbb pénz. Eleinte minden jól ment, azonban... Nem sokáig. Pontosan emlékszem arra a napra, mikor veszekedést hallottam. Kíváncsian totyogtam a hang forrásához, s örökké bennem maradt a kép, ami fogadott: Mindenféle tárgyak voltak szerteszét, a falat vér borította, s apámnak nyoma veszett... Ahogy anyámnak is. De léptekre lettem figyelmes. Mindent tudni akartam. Rohanva siettem a léptek hangját követve, s anyám nem vett észre, de én láttam, ahogy elrakott egy halom pénzt, amely az apukámat illette volna.

Az eseménysor történéseit örök homály fedi. Az itt lakók abban semmit sem sejtenek ezekről, anyámmal pedig nem állok szóba. Kicsit olyan, mint egy mostohaanya. Vagy még annyi se. Egy idióta nőszemély.

Attól függetlenül, hogy nem szoktam vele szót váltani, ő igen is szokott velem, nem is keveset. Úgy kezel, mint egy játékbabát. Mindentől óv és nem enged el sehova, ami feltételezéseim szerint azért lehet, nehogy véletlen rátaláljak apámra. Tisztában vagyok azzal a tudattal, hogy vér volt a falon, de a szívem mélyén még mindig ott él a remény. Hátha egyszer...

De mindegy is. Anyám tehát nem enged el sehova. Még az udvarra sem. Nem mehetek ki a hóba szórakozni, hóembert készíteni, vagy egyszerűen semmi ilyesmit nem csinálhatok. Sohasem hagy felügyelet alól, de ha mégis így alakulna, ott vannak a kamerák, és a riasztó. Hajh... Elég kevés az esély a szökésre. Főleg nekem, akit még az utcán való közlekedésre sem tanítottak meg.

Sóhajtva hajtom neki fejem búbját a jéghideg ablakhoz. Minden december elsején az ablakpárkányban ülve szoktam figyelni a tél varázsát. De mivel a villánk hatodik emeletén lakom, nem sok mindent látok a csillogó hótengerből. Ettől függetlenül innen fentről remek a kilátás. És sose merült még fel bennem az, hogy el kéne szökni. De idén... Végig gondoltam a helyzetet. Sohasem kapok egy tollnál többet karácsonyra. Nem tehetem azt, amit mindenki más. Nem lazulhatok... Tehát eldöntöttem.

Magabiztosan mentem az egyetlen helyre, ahol ott az egyedüli olyan ember, akiben nagyjából megbízhatok. A táncterembe.

- Jó estét, Mrs. Lee.

- Szintúgy, Ms. Kim. Minjeong, ugye tudod, hogy két percet késtél?

- Igen, és...

Abban a pillanatban minden egyes szó a torkomon ragadt, és nem akartak kicsúszni a számon. Nem tudom pontosan, mit is akarok, mi az ára annak amit akarok, hogy érjem el, amit akarok. Nem tudok én semmit. Én, Kim Minjeong ünnepélyesen bejelentem, hogy idén sem hoztam változást az életemre. Csodás.

- Óhajtani kívánsz valamit, Minjeong?

- Nem, elnézést.

- Rendben van. De ha bármi probléma adódna, szólj.

- Tudom, és rendben van.

- Akkor most kezdjük el a táncot egy kis nyújtással.

Hogy lehetek ilyen gyáva? Beszélnem kéne vele, de nem megy. Ha velem szemben van, egyből anyám vad feje ugrik be, amely annyira visszataszító. De nem érdekel. Sohasem mesélt el nekem semmit, hát kiderítem én. De az a kérdés, hogy. Hol is kezdjem?