A hóember szíve!

    Szomorúan pakolta el a füzeteket, amit az iskolában néhány figyelmesnek nem mondható osztálytársa kéretlenül kidíszített. Még csak tíz éves kislány volt, de már szembe találta magát a világ kegyetlen arcával, ami nem kímélte őt. Reggel óta azon dolgozott, hogy valamennyire kitörölje őket, de nem járt teljes sikerrel. Ijedten dobta le a füzetet mikor édesanyja benyitott hozzá.

    - Te meg mit csinálsz? – kérdezte mosolyogva.

    - Csak rendbe teszem a füzetjeimet – válaszolt zavartan és a lábával gyorsan a kinyitódott oldalra lépett.

    - Karácsony napján? Elfelejted, hogy ma lesz szent este? Ki törődik ilyenkor az iskolával? – fonta mellkasa előtt össze a karjait és nevetve nézett lányára.

    - Csak én – ismerte be szégyenkezve.

    - Tedd most félre szépen, mert szeretném, ha egy tál süteményt elvinnél Rozi néninek.

    - Igen anya – állt fel és rekord sebességgel pakolt el mindent.

    - Emellett pedig vendégünk érkezett. Ki találod, hogy ki az? – kérdezte csintalan mosollyal.

    Szó nélkül rohant el édesanyja mellett és már futott is le a lépcsőn. Szinte neki ütközött az ajtónak, de így is sikeresen megragadta a kilincset és ha nem lett volna elég erősen oda fogva, akkor kitépi a helyéről. Zoknistól ugrott ki az ajtón a szét kért karokkal álló idős férfi karjába.

    - Nagyapa! – kiáltotta már szinte sírva. – Azt hittem idén nem fog tudsz jönni.

    - Kihagyjam a karácsonyt a kedvenc unokámmal? – simogatta meg a fejét. – Nincs, ami visszatarthatna Ajnácskám – nyugtatta, ahogy lassan betolta magukat az ajtón és csókokkal halmozta el kis unokája kipirult arcát.

    - Legalább ne akkor ismerd ezt be, mikor mi is itt vagyunk – jelent meg a család többi ifjú tagja is és szorosan megölelték szeretet nagyapjukat.

    - Ne ítélkezzetek, ti már megkaptátok a részeteket – nyomott barackot a dühöt színlelő unokái fejére, akik nem sokáig tudtak haragudni rá.

    - Apa elállod az utat – jelent meg felöltözve a lánya és a gyerekeire nézett. – Csináljatok meg mindent, amit kértem. Én elmentem az üzletig, mert mindent meg vettem csak, ami a legjobban kell, azt kihagytam - nevetett saját feledékenységén.

    - Igen is anya – mondták egyszerre és már mentek is a dolgukra.

    Amíg az idősebbek segítettek felvinni a csomagokat, addig Ajnácska elvitte a süteményt. Míg oda ért nem is volt gond, csak sajnos sok osztálytársa pont az ő utcájukba lakik, nem kerülhette el a találkozást. Próbált úgy elmenni mellettük, hogy ne vegyék észre, de ezt már nem kerülhette el. A gyomra görcsösen össze szorult mikor a kezüket felemelték és lábai ösztönösen menekülőre fogták, még ideje se volt felfogni, hogy mikor eredt futásnak. De sajnos a repülő hógolyók így is eltalálták, ami közül nem egy okozott neki fájdalmat és sikerült elhasalnia a hóban. Mikor felnézett nagyapja szigorú tekintete fogadta, aki megfagyasztotta a többiek bosszús játékát. A gyerekek már nem voltak olyan bátrak, mint előtte, és a következményektől félve tovább álltak.

    Ajnácska nehezen felállt és igyekezett hamar leporolni magáról a havat, nehogy megolvadva bejusson a ruhája alá. A nagyapja rá már biztatóan mosolygott és hatalmas tenyerével gyengéden megsimogatta unokája arcát.

    - Mindig ilyenek? – kérdezte haza felé sétálva.

    - Általában – suttogta rekedt hangon. – De már hozzá szoktam – nyugtatta meg mosolyt erőltetve az arcára.