Keverék

5. Rész

Ahhoz képest, hogy mennyire nem szeretek korán kelni a mai napom viszonylag könnyen indult. Az általános reggeli teendőim után még mindig volt időm (ami azért elég ritka). Ezt kihasználva úgy döntöttem egyedül megyek suliba, na persze nem sétálva. Írtam Saranak, hogy ma nem kell értem jönnie és el is indultam arra a helyre ahol előző este leraktam a motort. Nem messze otthonról (motorral úgy kb. húsz percre) van egy elhagyatott MotoCross pálya és mivel semmi kedvem nem volt a kelleténél egy órával előbb ott lenni a suliban úgy döntöttem, hogy inkább a pályára megyek a börtön helyett.

Éppen szünetet tartottam, amikor a telefonom csörögni kezdett és Sara neve jelent meg a kijelzőn.

- Hol az istenbe vagy már?! - hallottam a teljesen kiborult hangját a vonal másik végéről.

- Miért? Van még időm és amúgy is írtam. – válaszoltam nyugodtan.

- Mi az, hogy van még időd? Már vagy két órája nem érlek el és már rég megy a tanítás!- válaszolt ingerülten.

Erre a kijelentésre elvettem a fülemtől a telefont és megnéztem órát.

- Ó baszki. - szitkozódtam az idő láttán.

- Hallom rájöttél, hogy nincs már több időd. – próbálta imitálni a hangom kisseb nagyobb sikerrel.

- Oké mindjárt indulok, kérlek, fedezz. – tettem le a telefont.

Nem igazán érdekelt, hogy most lemaradok e matekról vagy sem, de anyámat annál inkább. Mindig is megkellet felelnem anyám számára. Az ő szemében a lógás viszont egy elfogathatatlan bűn volt. Persze én meg nem egyszer elkövettem már ezt a bűnt, de szerencsére ott volt mellettem Sara, aki fedezett. Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam indultam is vissza az iskolába.

- Csakhogy itt vagy. – jött oda elém Sara a suli előtt. – Mond mi a francot képzeltél? Tudod, hogy mindig fedezlek, de legalább szólhattál volna!- akadt ki teljesen.

- Tudom és sajnálom. – kértem bocsánatot.

Sara éppen szólásra nyitotta a száját, amikor valaki megszólalt a háta mögött.

- Kezdtem azt hinni, hogy a tegnapi után nem lesz merszed ma bejönni. – lépett ki a takarásból Max.

- Elvagy tévedve haver. Ha jól emlékszem te voltál az, aki a földre került kettőnk közül. Nemde? – kérdeztem vissza gúnyosan.

- Remélem kiélvezted azt a pillanatot édes, mert több olyan nem lesz. – lépett hozzám közelebb viszont én nem hátráltam.

- Azt majd meglátjuk édes. - nyomtam meg az utolsó szót és álltam a tekintetét.

A farkasszemezést a csengő zavarta meg. Mivel semmi kedvem nem volt még több hiányzást kapni ezért egyszerûen kikerültem Maxet ügyelve arra, hogy a vállammal jó erősen meg is lökjem és elindultam órára Saraval az oldalamon. Mivel összevont óráink vannak a többi évfolyammal így van, hogy nálunk idősebbekkel is találkozunk órán. Saranak és nekem más volt az órarendünk így én a biológiaterem ő pedig az informatikaterem felé vette az irányt.

Mikor beléptem a terembe nem volt már üres hely hátul így kénytelen voltam magam cselekedni.

- Tünés. – könyököltem rá a leghátsó padra az ablak mellett.

- Tessék? - emelte fel a fejét a srác, aki ott ült.

Adam volt az. Akár mennyire is meglepődtem nem mutathattam ki. Ráadásul én még előnyben is voltam, hiszen ő eddig nem jött rá, hogy egy iskolába járunk.