Álmaim története (Befejezett)

5.fejezet

- Még csak idén jött ki rajtad ez, és már most másodjára történik, mi van veled fiam? - anya arca borzalmas aggodalmat mutatott, nem tudta rejtegetni.
- Semmi bajom, és hidd el, nem tudom mi ez, még a dokik se tudják.
- Olvastad a zárójelentést?
- Mivel akkor lett kinyomtatva, amikor megérkeztél, ezért nem nagyon tudtam...
- Itt van, olvasd. - Anya hangján értetlenség csengett, mintha nem hinne a végzésnek.
Széthajtottam a lapot. Az elején az a szöveg állt amit a főorvos diktált a vizitnél, megjegyzésével együtt. Utána állt egy táblázat, ami a vérképeket mutatta. A felső táblázat az esti, az alsó a vizit előtti eredmény.
Felső táblázat: Kálium, 5% kéne legyen, nincs. Oxigén, 65-70% kéne legyen, 92%. Szén-dioxoid, 30-35% helyett 11%. Az alsó táblázaton minden a megfelelő helyiértéken belül van... Valami azt súgta, hogy még kéne tudnom az okát.
- Ez hogy történhetett?- kérdeztem félhangosan, amire anyum összerezzent, és ijedten meredt rám.- Nyugi, anya, csak gondolkozok.
- Ne beszélj magadban.
Beszélgettem Lillával. Elmeséltem neki, mi történt. Kicsit kiakadt, de megnyugtattam, nincsen semmi baj. Témát váltottunk, elmeséltem neki az álmom. Kérdezte, hogy most láttam-e a lány arcát, vagy emlékszek-e rá. Sajnos nem. De az érzések amik kavarogtak bennem, egyszerűen leírhatatlanok voltak. Egy mesében éreztem magam. Miközben írogattunk- felnéztem Tinderre. Sehol egy válasz vagy egy jelölés. Természetesen. Igazából már csak unaloműzésnek hagytam meg. Már nem lomboz le, hogy nem történik semmi. Megszoktam. Ezután elkértem az osztályozásaimtól a leckéket, majd elmentem sétálni. Muszáj kiszellőztetni a fejem ezek után. Egy órányit sétáltam, s csak a tájat figyeltem. Leültem egy padra, és néztem a kutyasétáltatókat.
Sietnek, mert hideg van így tél közepén. Egyedül én ültem a padon, gondolataim társaságában, és magammal beszélgettem. Nyugodt volt az egész park. Gyerekzsivaj hallatszott a közeli focipályáról. Leült mellém egy lány, látszólag nem is vett észre. Telefonon beszélt, amikor láttam, hogy egy könnycsepp hullik le az arcáról. Zsebkendőt nyújtottam neki. Amint ránéztem egy ismerős arcot láttam, fakó emlékek maradványai közt szerepelt ez az arc.
- Anna, te vagy az? - kérdeztem döbbenten - Tényleg te vagy?
- Gergő? - szomorúsága kicsit eltűnt arcáról, és pillanatnyi öröm suhant át rajta. Majd ismét könny gyűlt a szemébe. Elfordult.
Kellemes lánynak ismertem meg, kedves, aranyos, okos, és szép, mint emlékeztem, és most is elegánsan ki volt öltözve. Csodáltam az ízlését. Egyedül az nem tetszett rajta, hogy olyan sok rúzst használ.... Nem illett hozzá. Most fekete rúzs volt ajkain, nem a régről ismert vörös.
- Részvétem Anna, szabad tudnom, hogy ki volt? - kérdesem közben akaratlanul végigfutott rajta a szemem.
Kérdőleg pillantott rám, nem értette honnan tudom ezt. Ujjammal tettem egy kört a szám körül. A rúzsod elárult.
Megértette a célzást.
- Nagymamám temetéséről jövök. El se hiszem. Alig egy hónapja lakunk itt, és mikor minden rendben kezdett lenni, és... és... és... - elcsuklott a hangja.
Óvatosan megsimogattam a karját, válaszul magához szorított, arcát a vállamba fúrta és sírt. Keservesen zokogott, kiadta minden szomorúságát, és egyre inkább hozzám simult. Átkaroltam fél kézzel, a másikkal meg a hátát és a haját simogattam, hogy megnyugtassam. Nagyon puha volt a haja, barna fürtjeiben elvesztek az ujjaim. Így ültünk vagy fél órán keresztül, majd mikor lecsillapodott, rám nézett, tekintete hálától és nyugalomtól csillogott. Arca elpirosodott részint a hidegtől, részben a sírástól. Nagyon aranyos volt. Fekete rúzsa teljesen lejött és a szürke kabátomon díszelgett, de valahogy nem bántam, mert végre láttam rúzs nélkül, és így még szebb lett. Hiába érintett engem is meg a halálhír, hisz ismertem a nagymamáját, egyáltalán nem tudtam szomorú arcot vágni.
Elvesztem mélybarna szemeiben, és nem tudtam elvenni a tekintetem. Percekig néztünk egymás szemébe, majd összeérintettük a homlokunk. Nagyon hideg volt, óvatosan megemeltem az állát, és észrevettem, hogy kezd elkékülni a szája.
- Anna, te mindjárt kihűlsz! - mondtam, és kérlelő pillantása mindent elárult.
Levettem a kabátom, és a hátára terítettem. Jó kabát ez, szeretem is, mert melegen tart. Pont ezért adtam rá Annára. - Induljunk, hazakísérlek, kezd sötétedni.
- K-köszönöm, G-gergő - halkan tudott csak beszélni. Nagyon fázott már.
Megdörzsöltem az ujjait, hátha fel tudom melegíteni egy kicsit, de nem ért sokat, így sietni akartam, de Anna legyengült, ezért óvatosan indultunk útnak. Átfogtam a derekát és a vállamra hajtotta a fejét miközben lassan sétáltunk a lakásukhoz. Mikor odaértünk, bementünk a főbejáraton, majd fel a negyedikre. A lifttel szemben volt a lakásuk. Bekopogtam, miközben még mindig magamhoz öleltem, nem gondolva a következményekkel. Kinyílt az ajtó, és Viki néni, Anna anyukája, zokogva omlott lánya nyakába, férje, Péter bá' pedig engem figyelt. Rámismert, miközben betámogattam Annát a szobájába.
- Semmit sem változtál Gergő. Még mindig nagy szíved van. Szép dolog. Köszönöm, hogy hazahoztad Annát. Már aggódtunk érte. - kezét nyújtotta. Azonnal elfogadtam. Péter bá'nál nagy elismerés volt a kézfogás.
Elköszöntem tőlük, majd hazaindultam.
Későre járt már...