Castle in the blizzard [Huszonnégy nap karácsony kihívás] //befejezett//

home for christmas

Happy holly-jolly season to y'all! ❄️

Meghoztam végre a novellát, amit még mindig nem érzek tökéletesnek, közel sem, de szerettem volna megosztani már. Lehet kéne tennem ide egy trigger warningot mert egy kicsit szomorú, sőt, inkább szomorú, mint karácsonyi, szóval úgy olvassátok, hogy ne nyomjon bélyeget a happy karácsonyi hangulatotokra. A fent beszúrt dal sokban segített írás közben, nyugodtan hallgassátok olvasás közben.

------

Köd ereszkedett a hegyoldalon elterülő, végtelen fenyőerdőre. Sűrű, gomolygó fagy lepte el a tűleveleket, valami fáradt, lagymatag, hamvas derengés, mely palástként terült szét az örökzöld ágakon. A látvány maga volt az esztétikum, nehezen lehetett szavakba önteni. A rideg merevség, a remegő fagyás olyan látképet adott magáról, mintha az ember egy festmény részese lett volna, egy örökké statikus, stagnáló világé; egy része a szomorú magánynak.

A környéken semmi sem volt szebb a fenyőerdőnél. Minden olyan nyugodt volt, merevségében is túlvilági, mintha ezernyi titkot és felfedezetlen rejtélyeket tartogatott volna az erdő csöndes, koromsötét mélye.

És ő látta mindezt.

A légben körözve, fölül, a messzeségben repült, szárnyak nélkül, habkönnyen, akár egy pihe. Ádáz nyugalommal figyelte a tűlevelekről lepattanó dérszikrákat, a fagyott, elszáradt levélszőnyeget, az őzgidát a patakparton, annak a pataknak a partján, mely kristálytiszta csordogálással vágott utat magának a halk erdőmélyben, hallotta a harkályok ütemes kopácsolását a nedves törzseken, a kismadarak röppenő szárnycsapásait, látta apró lábaik sáros nyomát a vékony hórétegben.

Érezte a kihalásban túlélni vágyó világ sóhajait a levegőben.

Szép volt az erdő, mozdulatlanságában is eleven, de valamiért mégis nyomasztó, üres. Érezhető változás volt benne, mintha hiányzott volna a szíve. Az erdő vérkeringése szegényes volt és gyenge, akár egy megfáradt, homályos arc egy régi, családi fényképalbumban.

Merülni kezdett, ereszkedni, egyre mélyebbre és mélyebbre, mígnem a talajt érintette már, óvatosan, mintha érkezésével a földet sebzené. Ekkorra már kúszott, sebesen csusszant a nedves, megfáradt moharéteg és a korhadt gyökerek között, érezte, ahogyan a síklástól egyre csak gyorsul, már-már újra repül. A talaj ridegebb volt, mint a levegő, minden mozdulatában képes lett volna összeszorulni az atmoszféra fojtogatásától.

De végre benézhetett a repedésekbe is.

A fa odvába mókusok vackolták be magukat, összebújva, melegen tartva egymást, mellettük szorgos gyűjtögetésük gyümölcse hevert, míg ők szelíden, téli álomba zuhanva pihentek; más világon jártak. Ellenben a sziklarepedésekben már jele sem volt életnek, az egykor szorgos hangyák járta járatok kongtak az ürességtől, s a hűvös hóréteg alatt is csak az elmúlás lágy nesze susogott már, akár a temető csendje az éjszakában.

Friss patanyomok jelezték, hogy jártak erre szarvasok is. Talán csak egy, talán több is, talán egy elveszett társukat kutatták, az utolsót, akinek még csatlakoznia kellett hozzájuk. Elképzelte, ahogyan agancsaik belegubancolódnak a fenyőágakba, a tobozok magatehetetlenül zuhannak a földre, s a szarvasok futólépésben vágtatnak tova az erdőmélyben.

Ő is ugyanígy tett.

Az erdő kitisztulni látszott, kissé megvilágosodott, mint a fény az alagút végén, csak annál jóval szürkébben, gyérebben. Sietősen csusszant tovább, közel volt a révbe érés, s már messziről érezte az ismerős viszontlátást, a nosztalgiát, amit a hely felidézése keltett benne. Számára is újszerű volt, hogy érezni tudott, hosszú idő óta először, pedig sosem viselte a szívén senki sorsát, nem ez volt a feladata; ő csak megbújva szivárgott be mindenhová, hangtalan lépésekben közlekedett, néha csigalassúsággal, máskor egy kolibri gyorsaságával. Érkezése mindent megváltoztatott. Végérvényesen.