Álmaim története (Befejezett)

9. fejezet

Hazaértem. Kopogok a bejárati ajtón. Semmi válasz. Hallom, valami focimeccs megy. Erősebben kopogok. Lépteket hallok. Majd kisöcsém, Berci szólt ki.
- Nem veszünk semmit!
- Nagyon helyes! - mondtam nevetve, miközben beléptem a lakásba. Jó illat volt.
- Berci, te mostál fel? - arcomon még ült egy levakarhatatlan vigyor, és még éreztem Anna ajkainak puhaságát a számon.
- Igen! Ügyes voltam? - kérdezte kis büszkeséggel. Igaz, csak két évvel volt nálam fiatalabb. Magasabb nálam, kicsit ducibb is nálam, és a hangja is mélyebb az enyémnél. Tehát külsőre "nagyobb" nálam, de lelkileg még egy hatodikos volt. Ezt aranyosnak tartottam.
- Nagyon ügyes voltál, főleg azért, mert tőled ritkán látom ezt. - ismét felnevettem, majd megöleltem.
Igen, nagyon ölelgetős vagyok.
- Halihó, merre jártál fiam? - anyum kérdő pillantással fürkészett, és csak kíváncsivá tette a vidámságom. Nem ezt szokta meg tőlem sajnos. Nem szólt semmit azért.
- Töki, hát lemaradtál a meccsről! - Lali, nevelőapám, nagy szurkoló, de manapság inkább csak parodizálja a focit. Parodizálni pedig nagyon tud.
- Nyertünk?
- Dehogy nyertünk, de vígjáték volt az egész! - nevetett. Ma majdnem mindenki nevet.
Ritka alkalom...
- Találkoztál ma Annával? - anyum egyből a lényegre tért, és telibe talált.
- Igen, tőlük jövök. - mondtam, miközben éreztem a füleimen, hogy ismét el fognak vörösödni, de már úgyis elárultam magam.
- Milyen az apja? Jóban vagy vele? - Lali tapasztalatból kérdezett. Sok lány apjával találkozott már, majd a lányokkal...
- Már az elejétől fogva jóban vagyunk, mindig kezet fogunk, amikor indulok haza.
- Hát az nagyon remek! - álmélkodott.
- Na igen, most megyek a dolgomra, ha nem gond...
- De az. - anyum...- Mi volt ma?
- Hogy érted? - teljesen elvörösödtem. Már mindent tudtak.
- Alakul valami köztetek? - anyum felhúzott szemöldökkel várta a választ.
Csak egy jó válasz van ilyenkor...
- Megcsókolt. Egymásba szerettünk. - mondtam teljes boldogsággal, miközben félig elbambultam és gondolatban visszamentem Annához egy második csókért.
Jó válasz volt, anyum arca felvidult.
- Nostmár mehetek? - kérdeztem zavaromban.
- Persze, menj nyugodtan - mosolygott anyum.
Az esti tevékenységek után leültem öreg hangszeremhez. Gyakorolnom kell, mindamellett egy hét múlva újraindul a hangverseny válogatója. Ott kell lennem.... Most is nagyon nyugodt voltam, de nyugalmam mellé egy nagy adag boldogság is tartozott, így a mai napom összefoglaló kis zenéje is egy lassú, de valahogy nagyon vidám darab lett, ami annyira megtetszett, hogy lekottáztam. Bár többet nem fogom tudni ilyen jól előadni... Megőrzöm. Már sok saját kottám van a kis füzetemben. Csak ez az egy darab lett vidám. Valami azt súgta, hogy lesz még több is...
Az egy hét szépen lassan eltelt, miközben én is változtam, illetve változtattam dolgokon...
Annával minden nap találkoztam suli után, és mindig tudtunk egy szabad órát szakítani a másiknak, csak hogy vele lehessünk. Csókkal üdvözöltük egymást és csókkal is búcsúztunk, amit egy hosszú ölelés kísért. Napról napra szerettem bele egyre jobban, és ezzel együtt lettem boldogabb.
Az előadáson is változtattam. Nem akartam szomorú zenét. Inkább Bach Holdfény szonátáját gyakoroltam be. Már egész jól ment. Folyton szépült a darab, ahogy a különböző egységeket egyre jobban beleéltem magam. Nem akartam sablonszerű lenni. Kell egy kis egyediség, úgyhogy kitörtem lassanként a kotta határaiból...
A hangverseny előtti este Anna a lelkemre kötötte, hogy náluk gyakoroljak, mert nekik van egy pianinójuk, egy mini zongora, aminek sokkal jobb hangzása van, mint a szintetizátornak.
Én örömmel fogadtam a meghívást.
Miközben sétáltam Annáékhoz, szembejött velem egy pasas. Átlagos kinézetű, középkorú, elől kopaszodó. Ráismertem.
- Misi bácsi, maga tetszik lenni? - meglepődtem. Ő ilyenkor a feleségével szokott vacsorázni...
- Szevasz Dezső - folyton így hív, mert sose jegyzi meg a nevem, de nem bántam, mert vicces ezt a nevet hallani. - Én vagyok az, bizony. Összevesztem nemrég az asszonnyal és most elküldött, úgyhogy most sétálok. - kicsit szomorúan nézett rám. Tudtam, hogy nincs rendben.
- Misi bácsi, ne szomorkodjon, nem lesz semmi baj. - bíztattam kevés sikerrel.
- Válni akar... Harminc év házasság után... El akar hagyni... Ó, Rózsa! - záporoztak könnyei. Nem szóltam, csak megveregettem a vállát.
Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani, de van egy ötletem...
- Misi bácsi, tudja, hol lakom, ugye? - kicsit félve néztem rá, mert sokszor eltévedt már életében...
- Persze, tudom Dezső, hát a múltkor is voltunk nálatok. Miért kérded? - enyhe meglepettsége elvette szomorúságát.
- Akkor tessék felmenni hozzánk, én szólok Lalinak, és szívesen vendégül látják.
- Jaj, nem, Dezsőkém, ne butáskodj, nem leszek a terhetekre.
- Misi bácsi, kérem... Most nekem igaz dolgom van, de anyumék szívesen látják. Kérem szépen, menjen el hozzánk....
- Rendben, felugrok, legalább Lajossal beszélek pár szót... - látszott rajta, hogy jólesett neki ez a kis gondoskodás.
- Remek, akkor még találkozunk Misi bácsi, szép estét! - köszöntem el, majd siettem Annához, miközben felhívtam anyum.
- Szia anya, Misi bácsi felmegy hozzátok, jó? - kezdtem hadarva.
- Jó, de mi a baj? - anyum szokásához híven aggódni kezdett.
- Válni akar a felesége, gondoltam egy kicsit felvidíthatnánk. - lihegtem.
- Jól van fiam, akkor várjuk. Te se maradj sokáig! Puszi! - köszönt el.
Letettem, majd még jobban siettem Annához. Pont nem késtem, de Anna már a kapunál várt.
- Pont időben. Ez az új mottód? - kérdezte boldogságtól sugárzó mosollyal.
- Nem ez lesz a mottóm. Inkább ez... - megcsókoltam.
- Tetszik ez a mottó - mondta és visszacsókolt. - Akkor felmegyünk, vagy még maradunk? - mosolya elárulta melyiket szeretné. Ismét egyre gondoltunk, és megcsókoltuk egymást újra.
Ezután felmentünk.
Anna kishúga megint a szobájába zárkózott a  jöttömre.
Mi bevonultunk Anna szobájába, mert ott volt a zongora. Leültem a székre, felnyitottam a billentyű védőt, mindent beállítottam, hogy kényelmes legyen, mikor Anna mellém ült és a vállamra hajtotta a fejét csukott szemmel. Megsimogattam az arcát, majd a billentyűkre csúsztattam ujjaim és játszani kezdtem...
Teljes szívből játszottam, és teljesen az érzelmeim uralták a játékot. Olyan könnyeden, vidáman, és szebben nem zongoráztam még soha. A zene közben Anna is elmosolyodott, majd amikor végeztem, kinyitotta a szemét, és rám nézett.
- Ugye megmondtam, hogy most nálam kell játszanod! - büszkeséggel, és gyengédséggel telt el a hangja.
- Igazad volt - ismertem el, mosollyal arcomon.
Jutalmul egy csókot kaptam, majd Anna az ölembe ült, háttal fordított a zongorának, és nekidöntött.
- Mit tervezel Annus? - hirtelenségén meglepődtem, de már kezdtem hozzászokni...
- Nem is kaptál tőlem még ajándékot - arcára megint kiült az általam nem ismert fura mosoly. Nem tudtam mit szeretne.
- Nem elég ajándék nekem, hogy szeretjük egymást? - olyan naiv vagyok...
- Neked lehet, hogy elég, de azért én túlmegyek ezen - kacsintott.
Újból megcsókolt, majd az arcomat puszilta meg, utána a nyakamon puszilt meg.
Egyszerre volt furcsa és borzalmasan jó érzés...
Homlokon pusziltam, megcsókoltam, majd én is megpusziltam a nyakát, kicsit félve, hogy mit fog reagálni. Amint láttam jólesett neki. Szemében ismét felcsillant egy nagyon vágyakozó szikra, de elmúlt amint Viki néni benyitott.
- Gyerekek, kértek vacsit?
- Nem, köszönjük! - mondtuk egyszerre. Ezen elnevettük magunkat.
Itt a búcsú ideje...
Anna megint lekísért, mint eddig, megint hosszan ölelt meg, és hosszan csókolt meg. Valahogy mégis másabb volt. Szorosabban ölelt magához, csókja is jobban esett és a szemében megint csillogott valami, amit nem ismerek, de amit egyre inkább meg akarok ismerni.
- Legközelebb... - súgta sokatmondóan.
Amúgy is szép hangja volt, amikor a füleimbe súgott, akkor egyszerűen kellemesen libabőrös lettem.
Megcirógatta az arcom, majd csillogó szemekkel ment fel.
Hazaindultam.
Olyan jó lenne mellette aludni...