SING FOR YOU - ✓

❛❅//: first

A hatágú pelyhecskék előttem zuhannak lefele, bármerre tekintek - december van, a hófödte táj egészen káprázatosnak bizonyul. Mindent beborít a fehérség, kezdve háztetőkkel, faágakkal, parkokkal, autókkal, s hiába bosszankodnak a sofőrök ezen, valahogy a karácsony szelleme még az ő ajkaikra is mosolyt varázsol, miként családjukkal közösen tisztítják le a jármű üvegét, tetejét, ahol csak kell, s a járdáról is mintha lelkesedéssel lapátolnák el a fagyos pelyheket, melyekből kisgyerekek - na meg nyilván a náluk idősebbek is - kis golyókat gyúrnak, hogy játékosan megdobálják egymást, és igazi háborút indítsanak el. Édesnek vélem, hogy ahogyan az úton sétálok, mást sem látok. A kertvárosból indulok kifele, egészen pontosan munkába, így jobbra pillantva, át a rácsos kerítésen, hóembert építő nagyszülők vannak unokáikkal, balra fordítva fejemet pedig az tárul elém, ahogyan egy baráti társaság rohangál az utcán hógolyózva. A hűvös idő ellenére aligha lehetne ennél bármi is szívmelengetőbb. A sálat szorosabbra kötöm, hogy bugyuta mosolyom jobban eltakarjam, s teljesen a fejembe húzom a sapkám, ami alól a kicsikét hullámos tincseim néhol kilógnak.

Meglehetősen hideg van ma, ezért rétegesen és melegen felöltöztem, hogy önmagam gondját viseljem, nehogy megbetegedjek, hiszen az a legkevésbé sem lenne jó, pláne az ünnepek előtt, hiszen jócskán több bevétel származik ilyentájt, ami tán' nem a legfontosabb, de megélhetési szempontból igenis sokat jelent - na meg, emiatt nem mehetek haza a családomhoz ünnepelni. Tény s való, ennek következtében eléggé fájlalom szívemet, azonban tudom, hogy nem egy ünnep határozza meg, hogy szeretem-e őket, szeretnek-e engem, és ezzel mind tisztában vagyunk. Ezért hát nem hagyom, hogy mindez kedvemet szegje, hanem lábaim tovább váltogatom a belváros irányába, miközben figyelem a boldog családok felettébb örömteli pillanatait, amikért bizonyára hálások, és amikre majd szívesen emlékeznek vissza akár évek múltán is.

S én vajon szívesen emlékszem majd vissza erre?
A távolba révedek, miként ez a gondolat ötlik fel bennem, és a választ magam sem tudom. Elvégre nincs rossz sorom, ajkaimon mosoly pihen, van egy szeretetteljes családom, akik mondjuk messze vannak, de mint gyermeküket, folyton hazavárnak. A munkahelyem sem nevezhető rossznak, legalábbis, én eléggé szeretem, és elég a fizetés, hogy fenntartsam magamat, na meg a házat, amibe beköltözhettem - szüleim vették évekkel ezelőtt, s mivel hosszas diskurálás során arra jutottunk, ideje önállósulnom, beköltözhettem. Igen, végülis szerencsés vagyok, hiszen mindez nem sokaknak adatik meg felnőttkoruk elején járva. Azonban mivel mindenki messze van, gyakorta a magány az egyedüli barátom - talán sokan vannak körülöttem, és ugyan megmosolyogtat a környékbeli családok boldog kacaja, munkahelyemen is többekkel váltok jópár kedves szót, én mégis magam vagyok. Egyes egyedül sétálok a néhol csúszós úton, s a fájó tény az, hogy nincs senki, aki elkapna, ha a talajhoz közelítenék - vagy éppen fordítva; nincs senki mellettem, kit karjaim közé ragadhatnék, s mindentől megvédhetném.

Ám nem túlzottan sokáig gondolkodhatok ezen, hiszen vállamat éri egy hógolyó, ami miatt vigyorogva fordulok a kisgyerekek felé, akik szabadkoznának meglehetősen megszeppenve, de én csak fejem csóválva jelzek, hogy egyáltalán nem történt semmi probléma, majd ezután megnyugodva játszanak tovább. Kuncogva nézek ismét magam elé, ahogyan folytatom a haladást, s tudom, hogy nem csüggedhetek magányomban, hiszen hamarosan jönni fog valaki, aki társaságot nyújt - mert itt élek ezen a hatalmas világon, nem lehetek az egyedüli magányos. Szóval nem búsulok, hanem élem napomat, mint a többit, s kimért léptekkel a főtérre vezető utcára fordulok. Még időben vagyok bőven, mert a vásár majd később veszi igazán kezdetét, de szeretek előtte kipakolni, kicsit rákészülni, hogy minden gördülékenyen menjen, ezért ma sem teszek másképpen.

A fabódéhoz lépek, mely az étteremhez tartozik, ahol dolgozom. Decemberben mindig ennyivel hozzájárulnak a karácsonyi vásárhoz, és általában én és egy munkatársam nyomban lecsapunk a lehetőségre, hogy addig itt dolgozzunk. Nos, azt nem tudom, hogy ő miért, azonban én azért, mert kedvelem ezt a különös meghittségek. A kis áruhelyek egy hatalmas körbe vannak rendezve, néhol köztük asztalok is vannak, na meg a karácsonyfa körül is, ami ennek az egésznek a közepén van. Valami káprázatos mindez, pláne, hogy mindenhonnan égősor fut a fa legcsúcsáig, így pedig az egész olybá tűnik, mintha egy sátorba lépnél be. Mindemellett a fényfűzérek mindenhol máshol is megpillanthatóak; bódékon, székeken, asztalokon, különféle díszeken, s talán páran már csicsásnak is mondanák, de a saját véleményem szerint mégis van ízlésesség ebben a kaotikus fényáradatban. S maga a karácsonyfa egyébként óriási, a díszei pedig arany és piros szinben pompáznak, amik remekül összepasszolnak a sötétzöld tűlevelekkel. Magyarán, teljesen lenyűgöz mindez, ezért pedig nem tétlenkedek, hanem kinyitom az oldalsó faajtót, bepakolom a szűk térbe néhány holmimat, kapcsolok világítást, kinyitom a lakatot, ami az ablakszerű részt zárja le, aztán a szabadba visszasietve a barna dobozszerű árusítóhely elé állva felnyitom részt, ahol kiadom majd a különféle finomságokat. Mert van itt minden; tea, forró csokoládé, forralt bor, s még ha valaki ételt kíván fogyasztani, helyben sült gofrival, esetleg kicsikét száraz mézeskaláccsal is tudok szolgálni. Igen, talán nem nagy durranás, de valójában több sem kell ennél.