The Strings Of Our Hearts /Yoonmin/ /befejezett/

-23. fejezet

*két hét múlva*

Ahogy kicsöngettek utolsó órától, mindenki azonnal kifelé indult a teremből. Egyikünket sem zavarta, hogy a tanár még éppenséggel nem fejezte be az órát.

Ahogy kiléptem a teremből az osztálytársaim között, azonnal megláttam Jungkookot, aki szokás szerint a termünk előtti padon ülve várt engem.
-Szia! – mosolyogtam rá - amit ő viszonzott - miközben letettem mellé a táskám. Gyorsan elmentem a szekrényemhez, és kivettem belőle a kabátom, majd visszasiettem a rám váró fiúhoz.
Mikor odaértem hozzá, ő már felállt a padról, és mosolyogva figyelt engem. Elvette tőlem a kabátom, és rám adta azt, akár egy kisgyerekre, akinek segíteni kéne az öltözésben.

Amint rám adta a kabátom, előre hajolt a vállam felett, és megcsókolt. Addigra már teljesen megszoktam, hogy járunk, így akár emberek előtt is ugyanúgy fogadtam a csókjait, emellett már nem vert olyan hevesen a szívem, és nem éreztem magam kényelmetlenül a társaságában. Már tényleg csak egy egyszerű meleg pár voltunk.

-Hogy telt a napod? – kérdezte tőlem, ahogy elindultunk kéz a kézben lefelé az emeletről.
-Egész jó volt – mosolyogtam rá. – Neked?
-Ahh, utálom az osztályom. Mindenki olyan köcsög, mint én egy hónappal ezelőtt – forgatta a szemeit.
-Sajnos mindenki életében vannak köcsögök – nevettem fel kissé, arra gondolva, hogy már két éve milyen rendületlenül szeretem Jungkookot, annak ellenére, hogy mindig is egy köcsög volt. Erre pont akkor változott meg, mikor már le akartam mondani arról, hogy mi valaha is együtt leszünk...
-De a köcsögök is meg tudnak változni – vigyorgott rám, mire én megforgattam a szemeimet.

Kiléptünk az iskola épületéből, és elindultunk arrafelé, amerre én lakok. Mivel Jungkooknak kevesebb órája volt, mint nekem, ő már abban az egy órában hazament, és elhozta magával a hegedűjét, hogy nálunk lehessen a zenekari próba kezdetéig.

-Ömm... - kezdtem. – Csak hogy felkészülj, szólok, hogy apa itthon van.
Jungkook ijedten kapta rám a tekintetét.
-Szólhattál volna hamarabb is! Nem vagyok felkészülve arra, hogy esetleg az apád... - mondta idegesen, de én közbevágtam.
-Jungkook – szólítottam lágyan. – Bár apám először nem hitte el, hogy nem csak a lányokhoz vonzódom, és azt hitte, pánszexualitás nem is létezik, mikor két évvel ezelőtt hazamentem azzal, hogy nekem tetszik egy fiú, aki extrém helyes, és Jungkooknak hívják, teljesen elfogadott. És végighallgatta az összes szenvedésem, amikor éppen itthon volt, hogy mennyire elegem van az érzéseimből, és abból, hogy nem veszel észre – nevettem fel kissé kínosan. - Szóval mindent tud és elfogad. Azt is tudja, hogy együtt vagyunk, mert rengeteget áradoztam rólad tegnap, mikor hazajött.
-Apukád tévhitben él, ugyanis nem vagyok extrém helyes. Egyáltalán tűrhetően nézek ki? – nézett rám újra ijedten.
-Kook – szólítottam újra, miközben megálltam, szembefordultam vele, és megfogtam a másik kezét is. – Te mindig extrém helyes vagy – néztem a szemeibe mosolyogva. Ekkor ő is sóhajtva bár, de elmosolyodott.
-Szeretlek – mondta, mire én egy apró puszit adtam szája sarkába.
-Én is téged – mondtam halkan, és tovább indultunk a gyenge téli napsütésben.

Hamar odaértünk a házunkhoz, mivel egész közel laktam a gimnáziumhoz. Mély levegőt véve nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét, majd mindketten beléptünk a házba.
-Megjöttünk – kiáltottam el magam.
-Gyertek a konyhába! – kiáltott vissza anyám, mi pedig gyorsan levettük a kabátjainkat és cipőinket, majd bementünk a konyhába, ahol a szüleim voltak.

Apa azonnal végigvezette tekintetét Jungkookon, ahogy beléptünk, miközben én kissé kínosan megszólaltam.
-Jungkook, ő az apám, apa, ő Jungkook... a párom – jöttem kissé zavarba. Jungkook tisztességtudóan (de béna ez a szó :') – í.m) meghajolt, apám pedig lassan biccentett.
-Milyen napotok volt, fiúk? – próbálta oldani a feszültséget anyám.
-Egész jó volt – mosolyogtam halványan, Jungkook viszont csak feszülten bólintott.