Álmaim története (Befejezett)

11. fejezet

Először azt se tudtam, hogy hol vagyok...
Aztán szép lassan minden alakot öltött és feleszméltem. Itthon vagyok, a szobámban. Anyum áll mellettem, kicsit aggódik, mert nem szoktam így elaludni... Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj...
Gond van...
Reggeli közben gondolataimban próbáltam valami választ keresni...
"Mi történik velem? Mit jelent mindez? Valami rossz fog történni, érzem, de mi?"
Nem találtam válaszokat, de éreztem, hogy hamarosan mindre választ kapok, és ettől rettegtem.
Megnéztem a naptáram. A mai nap pirossal bekarikázva. A hangverseny napja. Azt kívántam, bár ne ma lenne...
Elmentem sétálni a parkba. Sokáig egy padon ücsörögtem, miközben elborult arccal meredtem a késő téli tájra, fejemben ezernyi gondolattal...
- Gergő, mit csinálsz itt? - egy édes hang szólalt meg, amit már jól ismerek.
- Lilla, te mit csinálsz itt? - lepődtem meg.
- Ja, hát szakítottunk Kristóffal - mondta kicsit kínosan mosolyogva.
- Hogyhogy? Hisz szeretted... - igazából már tudtam a választ.
- Igazából nem is szeretett, mialatt velem volt, végig egy másik lánnyal is kavart, csak azt hitte, hogy nem tudom - nevetett fel. - Úgyhogy dobtam...
- Jól tetted - mondtam ösztönösen, bár a meglepetéstől nem jutottam szóhoz.
- Nem tudom... Mindenesetre megint szabad vagyok - mosolygott. Mintha valamit akart volna ezzel jelezni. Nem értettem. Miért beszélnek a lányok folyton burkoltan? Ez örök rejtély marad...
- És eljössz a hangversenyre? Végre én is fellépek... - hangom megremegett, pedig nem akartam.
- Ha nagyon szeretnéd... - vonta meg a vállát, de nem válaszolt teljesen. Elmosolyodott, majd kacsintott, sarkon fordult, és elment.
Nem szeretek a lányok szemébe nézni, mert elveszek a tekintetükben, és teljesen el tudnak varázsolni, de azt mondják, hogy az én pillantásom is ilyen... Ezt nem tudom alátámasztani, mindenesetre nem nézek a szemükbe sokáig és így én se veszek el a szemükben, se ők az enyémben. Lilla tekintetével is csak egy pillanatra találkozott az enyém, és rögtön magával ragadott...
Az órámra néztem. Már késésben vagyok. Sietnem kell, és ígyis kérdéses, hogy oda tudok érni időben...
Felrohantam a lépcsőkön, hármasával ugrottam a fokokat, és pont két perccel a kezdés előtt értem fel.
Leültem a hátsó sor legszélén, és próbáltam nyugalmat erőltetni az egekben verő pulzusomra.
Ötödik voltam. Velem együtt csak ketten voltunk fiúk a teremben a húsz főből. Végigolvastam a listát. Mindenki más darabot játszott. Csak egy lány neve mellett szerepelt Chopin Gyászindulója... Kata... Osváth Kata... Ő az egyedüli ellenségem a világon, amit nem tudom, hogy hozott össze, mert én próbáltam mindenkivel egy jó, vagy legalábbis semleges viszonyt kialakítani. Kata viszont az eleitől fogva ellökött magától. Folyton hátba akart szúrni, de szerencsére mindig ki tudtam védeni. Most rajtam a támadás sora... Ő volt a negyedik, azaz utána következek én. Pont előttem ült. Megérezhette a jelenlétem, mert hátranézett, meglátott, és elvörösödött arccal fordult vissza előre. Majd felment a színpadra.
Nem értem. Mi a baja velem? Még csak egy éve kezdett zongorán tanulni, mégis nagyon sokat fejlődött, és már versenyre is jár, amit csodáltam rajta. Kétszer tisztán hallhatóan megakadt, és még egyszer hibázott, amit csak én vettem észre. Szerintem ennyi még belefér, bár csúnya levonásokat fog kapni, az biztos. Összességében viszont meg kell hagyni, hogy nagyon szépen játszott, minden érzelmét beleadta, hogy tényleg szomorúvá tegye a játékát, amit sikerült elérnie. Többeknek könny gyűlt a szemében. Az én szemeimben is. Remegve állt fel, hatalmas taps közepette.
Mennem kell. Kimért léptekkel sétáltam a színpadi emelvényhez. Kata mellettem ment el.
- Szép volt hugi, csak nem fáztál? - susogtam gúnyos mosollyal.
- Mutasd mit tudsz vénség - sziszegte haragos tekintettel.
Felléptem és leültem a zongorához. Végigsimítottam a billentyűkön az ujjaim, majd elkezdtem zongorázni...
Teljesen eltűnt előlem a külvilág. Csak a kotta lebegett a szemem előtt, csak a zenére tudtam figyelni, amit az ujjaim parancs nélkül játszottak. Közben kicsit dülöngéltem, ahogy beleétem magam a helyzetbe...
Végeztem. Leizzadtan álltam fel, és csak ekkor vettem észre, hogy a közönség közt ül Lilla...
Viszont Annát sehol se láttam. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy sírjak, úgyhogy a szédülés mellett maradtam. Visszatértem a helyemre, majd egy óra múlva kimentem a teremből. Véget ért a verseny. Most várnunk kell egy fél órát, hogy megszülessenek az eredmények...
Mindneki kint várt a terem előtt ezalatt.
Lilla lépett hozzám, és kizökkentett a gondolataimból. Rendkívül hálás voltam ezért.
- Remekül játszottál, igaz nem szoktam sok hasonlón részt venni, de tudom, hogy szoktál játszani és felülmúltad magad, és...
- Lilla elég. Köszönöm, hogy ennyire rajongsz most, de kérlek ne, ezzel csak zavarba hozol... - éreztem magamon, hogy eléggé visszahúzódok. Lilla is meglepett. Ennyire nem szokott ujjongani, ennél nyugodtabb természet.
Minden annyira furcsa most, én meg csak haza szeretnék menni... De még tíz perc van az eredményekig.
Lilla csendesen ült mellettem. Nem szólt semmit. Nagyon jólesett vele ez a pillanat. Megnyugtatott...
- Kérem jöjjenek közelebb! Itt láthatóak a pontszámok, és a versenyzők rangsora! - szólt a szűri vezető, és ellépett a táblától. Mindenki odatódult.
Megvártam, amíg lemegy a tömeg. Lilla ekkorra már hazament. Nem bántam, most jólesett a magány...
Kata sírva szaladt el a táblától a legtávolabbi sarokba, és egy székre kuporodott. Megsajnáltam szegényt, és egyből eldobtam a büszkeségem, és az ellenszenvem. Mellé sétáltam.
- Mi a baj? - kezdtem óvatosan.
- Csak nézd meg a táblát... - szipogta.
Végigolvastam az eredményhirdetést.
Kata lett az utolsó....
Az én nevem a különdíjazottaknál szerepelt.
Visszamentem Katához. Leguggoltam elé, hogy egy szinten legyen a tekintetük. Sokan, akik tudták a lényeget, meredtek ránk, de ez valahogy hidegen hagyott...
- Ugyan, ezért ne sírj - próbáltam vigasztalni.
- Könnyű azt mondani, te különdíjat kaptál - kesergett.
- Szerinted amikor én voltam kezdő, akkor is különdíjat kaptam? Ugyan már... - nevettem fel akaratlanul.
- Veled mi volt? - kíváncsiskodott.
- Velem? Én még a listára se kerültem fel, mer olyan rosszul játszottam, hogy a tanárom egy versenyre se engedett - kuncogtam. - Úgyhogy nem kell félned, nem győztelek le...
- De te most is olyan szépen zongoráztál...
- Majd fogsz te is, csak idő kérdése, és hogy mennyire szeretsz játszani - mosolyogtam rá. Felhagytam az ellenségeskedéssel. Felesleges.
- Én imádok játszani, és le is foglak győzni, majd meglátod vénség - mosolygott vissza rám.
Elástuk ezzel a csatabárdot.
"Végre. Én vagyok az első fiú, akinek nincsenek ellenségei..." - suhant át az agyamon, de nem is ezt tartottam fontosnak....
Ma megint sikerült mosolyt csalnom valaki arcára, és ez mindennél felemelőbb érzés.
Úgy látszik, ez lesz az életcélom, hogy mások támasza legyek...
Bár itt lenne most az én támaszom, akibe szerelmes vagyok...
Egyedül kullogtam haza az éjben, és csak egy gondolat ismételte magát...
"Megígérte, hogy eljön.... Megígérte...."