too many songs about you - Sebastian Stan [Completed]

cry

Üveges tekintettel néztem magam elé, majd a talaj megszűnt létezni, és a földre zuhantam. A könnyeim megeredtek, és néhány hétig nem is fognak elapadni. Evelyn felém hajolva beszélt hozzám, de nem értettem meg a szavait. Nem érzékeltem a külvilágot, csak az utolsó mondat pörgött végig az agyamban újra és újra. Kezemmel letöröltem a könnyem, de semmi haszna nem volt, mivel ugyanúgy folyt patakokban.

Eve a hónaljam alá nyúlva felültetett egy székre, és a kezembe nyomott egy üveg vizet, de én csak néztem azt. Forgott velem a világ. Ez nem történt meg. Nem történhetett meg. Most haza megyek, otthon fog várni Sebastian, aztán beülök valahova Harryvel, és hétvégén bemutatom anyának a pasimat. A vizet elejtve hajtottam bele az arcomat a tenyereimbe, majd megpróbáltam levegőt venni, de a légcsövem felmondta a szolgálatot.

A kezem remegett, nem bírtam megszólalni, csak azt reméltem, hogy vége lesz egyszer ennek az ördögi körnek. Soha nem mondta nekem anyu, hogy baj lenne. Legutóbbi találkozásunknál még poénkodott is, ami annyira nem volt rá jellemző. Nem adott olyan jeleket, amik arra utaltak volna, hogy újra depresszióba esett.

De miért nem látogattam meg többször? Miért nem erőltettem jobban a pszichológus gondolatát? Miért nem töltöttem vele több időt?

Evelyn elém guggolt, kisöpört egy tincset a szememből, majd széttárva a karjait, ölelésbe vont. A szorításának hatására ismét megtalált egy bőgő roham, és egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, amire a menedzserem is korán felfigyelt, ezért az arcomat fogva, mély levegők vételére.

- Ez így nem lesz jó! - motyogta, majd a telefonját elővéve tárcsázott egy számot, és hadarni kezdett a készülékbe. - Jól van, Zuri! Figyelj rám! - mondta, és felállt a padlóról. - Most kicsit összeszeded magad, és elmegyünk innen, jó? - karolta át a derekamat, és álló helyzetbe állított.

Erőt véve magamon, de magamon kívüli állapotba tettem meg a lassu lépéseket. Mielőtt kinyitotta volna Eve az ajtót, rám nézett, vetett felém egy sajnálkozó pillantást, majd az egyik kezével kitolta az ajtót. Vett egy mély levegőt, és engem vezetve sietett ki az épületből.

A gála tele volt paparazzókkal, újságírókkal és riporterekkel is, szóval lehetetlen volt kijutnunk anélkül, hogy nem született volna pár ezer kép a kisírt szemeimről, és a vörös felpuffadt arcomról. A kérdések hálóként vetődtek rám. Mi történt? Baj van? Miért sírok?

Lehajtottam a fejemet, és magamba imádkoztam azért, hogy minél hamarabb kijussak ebből a kavalkádból. Szerencsére néhány ismerős arc észrevett a hírességek közül, és segítőkészen odasiettek hozzánk segíteni.

- Jézusom Zuri! - kapott fel az ölébe Chris Evans, majd Mackie után sietett, aki törte nekünk az utat. - Mi történt?

- Chris. - suttogtam, és a fejemet a mellkasára döntöttem. - Chris.

- Itt vagyok, Zur! - ölelt magához, még jobban takarva az újságírók fényképezői elől.

A kattogások, és a vakuk fényei megszűntek, mikor betettek egy autóba. Egyik oldalamon Evelyn ült, és a bal kézfejemet szorongatta. Jobbomon Chris helyezkedett el, aki aggódó tekintettel pislogott felém. Mackie a sofőrrel vitatkozott, hogy igazán ráléphetne a gázra, mivel minél hamarabb otthon akar engem tudni.

- Zuri? - kérdezte Chris, mire megtörölve könnyező szemeimet rápillantottam. - Elmondod, hogy mi a baj?

A számat szólásra nyitottam, de hang már nem jött ki a torkomon. Megint elfogott egy síróroham, és újra kapkodni kezdtem a levegőt, mire Evans ijedten nézett rám.

- Hé, ember!? - kiáltott rá Anthony aggódva. - Mit csináltál?

- Semmit nem csinált, és kuss legyen! - rivallt rájuk Evelyn, majd kikötötte a biztonsági övét, és ölelésbe vont.