Öltönybe Bújt Szerelem

Chapter 8 - Folytatás

Lassan már késő nyári szürkületbe torkollik az idő fogaskereke, s a fénylő csillagok már táncot lejtenek a sárga, kövér Holdkorong körül. A kékes óceán morajló hangja már a fülünkben cseng, hogy jelezve lassan újabb zápor közeledik az öböl szívében, mi nemsokára eléri a város nyüzsgő központját.

Tommal és Scarlettel már a titkárságról jövünk ki - míg én inkább az új bokarögzítőm fogságában bicegek - ahol bosszúságomra a férfi tényleg beváltja az ígéretét, ő írja alá a kórházi zárójelentéseket.

- Luc, már nem megyünk vissza a stúdióba, lassan hét óra, már mindenki végzett a melóval. Hazadoblak titeket Tommal, tudtommal egy felhőkarcolóban laktok - néz rám sunyin mosolyogva Scarlett, majd a fekete kocsihoz lépve kinyitja az autó biztonsági rendszerét a kulcsa segítségével - Tempó, Drágám, még fiatal az este - kacsint a vörös nő, majd feltépi a terepjáró ajtaját és bepattan a vezetőülésbe, míg mi befészkeljük magunkat a hátsó ülés, ablak melletti helyeire.

- Bocs, Scar, de marha nehéz a lábamra állnom - szisszenek fel, majd kicsit oldalvást ülve elhelyezkedem, míg a vörös hajú barátnőm beizzítja a járműt, hogy elhajtson a New York-i kórház már néptelen parkolójából.

°¬<×>¬°

A városközpont utcái még mindig élettel teli képet mutatnak a kora esti órákban, mikor elhajtunk a fényes, digitális reklámtáblákkal teletűzdelt égig erő épületek közt. Hiába az óra mutatója által jelzett idő, mikor hatalmas tömegek vannak az utakon, dudaszó, kiáltás hangzik fel egy-egy utcaszakasz járdáinál megálló taxiktól, vagy köztük sétáló emberektől.

- Luc - szól gyengéden az oldalamnál ülő férfi - Minden dolgod a stúdióban maradt - teszi rá óvatosan a kezét az enyémre.

- Basszus! - szisszenek fel - Erre nem gondoltam - húzom el a számat, de nem tudok erre sokáig gondolni, mert Scarlett óvatosan leparkol a hatalmas lakásház mellett kialakított buszmegállóhoz hasonló parkolóban, majd hátrafordul.

- Megérkeztünk! - vigyorodik el minket nézve - További jó éjszakát, Srácok! - kacsint, majd mi gyorsan kiszállunk és elköszönünk a vörös hajú barátnőmtől, aki sietősen elhajt, hogy besoroljon az út forgalmas dugójában várakozó autók közé.

°¬<×>¬°

- Biztosan tudsz segítség nélkül állni, kedvesem? - pillant rám, majd átkarolja a derekamat, mikor már a liftben várunk, hogy felérjünk az emeletünkre.

- Igen, kicsit nehézkesen, de tudok - mosolygok fel rá, mert valljuk be, jóval magasabb nálam.

- Rendben, de csak óvatosan - húzza görbére ajkait, majd a lift egy csilingelő hanggal jelzi, hogy megérkeztünk.

Lassan lépkedünk ki Tommal a fémszerkezetből, s megindulunk a keskeny folyósón, miközben ő még mindig a derekamon pihenteti a karját, átkarolva engem, míg oda nem érünk a lakásom ajtajához közel.

- Hát te, Tom? - áll a falnál, egyik lábát azon támasztva, a széles vállú, keskeny csípővel rendelkező férfi, karba tett kezekkel, ránk vigyorogva.

- Chris! - bontakozom ki Hiddleston kezei közül, majd megszaporázva fájó lábaimat, és engedem, hogy a férfi jól megölelgessen, míg én nyaka körül fonom össze a sajátjaimat.

- Oh, jó estét, Evans! - jön oda Tom, majd míg én elválok a kollégámtól, addig ők kezet fognak, de érezhető kicsiny feszültség a levegőben. Talán miattam?