Szerelem kézbesítve

Love delivered

Hasra fordulok a kanapén és egy újabb adag chipeset tolok be a számba. A távirányító már szinte a kezem folytatása lett, annyit fogtam az elmúlt hetekben.
Újabb pozíciót veszek fel, hagyom, hogy az egyik karom és lábam is lelógjon a földre, miközben a plafont bámulom. Ah, ez így nem lesz jó. Halálra unom magam. Felülök, kikapcsolom a tévét, ami eddig null-huszonnégyben ment, és a hirtelen támadt csend azonnal nyomasztóvá válik. Küzdve a gravitációval, felállok és a konyhába lépdelek, figyelve, hogy a földön szerteszét heverő kajadarabkák ne tapadjanak a talpamra.
A hűtő üres, a nasik rég elfogytak, a mosogató pedig tele edényekkel, amikre már túl rég rászáradtak a kaja maradékok. Feljebb húzom a mackónadrágomat, egy kontyba tekerem a hajamat, majd a mosogatót teli engedem forró vízzel. Ha már rászántam magam, akkor csináljuk végig!
Több mint fél órán keresztül vakartam az edényeket, de legalább tiszták lettek és lehet róluk újra enni. Nem mintha lenne itthon kaja. Leengedem a hajam, hagyom, hogy arcomba hulljon az egész kóctömeg, majd visszabaktatok a kanapéra és egy sóhajjal rádobom magam. Unatkozom. Újra a kezemben a távirányító, és már kapcsolnám be a hangos eszközt, amikor valaki csenget.
-Pillanat! – hangom rekedt és erőtlen, mivel napok óta nem kellett megszólalnom. Újra felfogom a hajamat, belenézek gyorsan az ajtó melletti tükörbe, megtörlőm a szememet és kicsit megcsipkedem az arcomat, hogy élőnek hasson. Újra csengetnek.
-Itt vagyok! – válaszolom, és az apró nyíláson kilesek. Egy férfi áll az ajtóban valami egyenruha féleségben – Ki az? – emelem meg a hangomat, hogy a kint ácsorgó is hallja. De nem válaszol. A folyosón sötét van, így nem igazán tudom kivenni az arcát. Elbizonytalanodom. Itt nincs semmi, amit elvihetnél.
Ellenőrzőm a láncot, hogy jól be van e akasztva. Lassan nyomom le a kilincset és tényleg csak résnyire nyitom az ajtót.
-Igen? – nézek ki fél szemmel. A lakásomból kiszűrődő gyenge fény, egy lusta fénycsíkot világit meg a kint álló ruháján, de az arcát még mindig nem láttom.
-Park MinAh? – dörmögő hangja végigsuhan a folyosón, bekúszik a lakásomba, és ott is ragad.
-I...igen? – továbbra is csak egy kis résen nézek ki. Ha meg akar ölni…
-Csomagot hoztam.
-De én nem rendeltem semmit sem – értetlenkedek, és egy nagyon picit még kijjebb nyitom az ajtót. Egy aprót lép a fény felé, és végre meglátom az arcát.
Szép szabályos vonások. Vékony szeme kedvesen csillan meg a gyér fényben, a mosolya pedig mintha egy kicsit ragyogóbb lenne kelleténél.
-Ön Park Min Ah, igaz? – kérdez újra.
-Igen, de továbbra sem várok csomagot. – értetlenkedek.
-Nos, ez érdekes. Nem lehet, hogy elfelejtette? – egy kisebb dobozt emel fel, és a címkét felém fordítva le tudom olvasni a küldő fél nevét.
Love delivered.
-Nem ismerem a céget. Nem rendeltem tőlük – megrázom a fejemet, hogy nyomatékot adjak a kijelentésemnek.
-Ó, ezt nem kell rendelni. Tudja, ők egy új cég. Véletlenszerűen választanak ki címeket és küldenek termékmintákat.
-Értem. Nézze, nem igazán érdekel…
-Természetesen ingyenes. Semmi kötelezettséggel nem jár. Próbálja ki, és ha tetszik Önnek, akkor rendelhet tőlük. Ha nem, akkor soha többet nem fogják zaklatni.
-Értem…- vajon mi van benne?
-És mi a cég portfoliója?
-Amire szüksége van.
-He? – csúszik ki a számon az illetlen megszólalás. – Bocsánat.
-Itt írja alá kérem, hogy átvette – tart felém egy papírt. Kénytelen vagyok kinyitni az ajtót, hogy átvegyem a csomagot.
-Pillanat – leakasztom a láncot, közben lopva ismét a tükörre nézek. Legalább arcot kellett volna mosnom. Újra megcsipkedem a pofimat, ujjammal igazítok a nem létező sminkemen.
Amint kinyitom az ajtót, kicsit szégyenlősen jobban végig mérem a magas fekete hajú férfit, aki ki tudja miért, biztatóan mosolyog rám.
-Tessék, a csomag – nyújtja át a pille könnyű dobozt. Olyan érzés, mintha nem lenne benne semmi. Gyanakodva megforgatom, kicsit még meg is zárom. Az ismeretlen férfi kuncogni kezd. Előre nyújtja a mappáját és egy tollat.
-Itt. Kérem, itt írja alá. – Pontosan odabiggyesztem a szignómat, ahova mutatta, majd visszaadok neki mindent.
-Köszönöm – hajtja meg kissé a fejét. -Bízom benne, hogy meg lesz elégedve az ajándékkal.
Meg sem várja a válaszomat, csak rám mosolyog újra és magamra hagy.
Becsukom a bejárati ajtót és sietve a kanapéra dobom magam. Nem foglalkozom a csomagolással, azonnal tépni kezdem a papírt. Ahogy sejtettem. Egy cipős doboznál nem nagyobb dobozt rejtett a csomagolás. Kicsit félve, de ki nyitom.
Mi a fene?
 
Izgatottan tárom ki az ablakokat, beengedve a friss levegőt a lakásba. Egész nap takarítottam. A testem minden porcikája fáj, de ahogy végignézek a lakásomban, úgy érzem megérte. A padló morzsa mentes és csillog az ápoló folyadéktól. A kanapé rendezett, a konyha ragyog és a hálószobám sem néz már ki úgy, mintha sose takarítottam volna ki.
Boldog mosollyal az arcomon leülök a kanapéra és élvezem a tavaszi madarak hangos csiripelését, az utcáról felszűrődő zajokat, a szellő suttogását. És most hogyan tovább?
A csengő megszólalása meglepetésként ér, de valahogy most nyugodtabbnak érzem magam, mint pár nappal ezelőtt.
-Megyek! – kiáltom az ajtó előtt állónak. A szokásos tükörben megszemlélem magam. Hajam kibontva és megfésülve már normálisan néz ki, és úgy tűnik a házi munka hatására kicsit kipirultam, de csak annyira, hogy élettel teli legyen az arcszínem.
-Ki az? – néz ki a kukucskálón.
-Csomagot hoztam – hallom meg az ismerős hangot.
Megint?
Kinyitom az ajtót és kétkedve nézek fel a férfira, aki pár héttel ezelőtt ugyan így állt az ajtóm előtt. Mosolyogva, és jóképűen.
-Megint nem rendeltem semmit sem – az ajtófélfának döntöm a vállamat és karjaimat keresztbe teszem. Elutasító, tartózkodó tartás.
-A cég úgy gondolta, hogy szükséges több visszajelzés a termékeire vonatkozóan. Így ismét küldtek ajándékot.
Kétkedve felhúzom a szemöldökömet.
-Természetesen továbbra sincs semmilyen elvárás. Ha tetszik, használja és rendelje meg újra, ha nem, akkor felejtse el.
-Na persze. Tudja mi volt az előző dobozban? – kérdezem vissza.
-Én csak egy kézbesítő vagyok. Nem tisztem tudni mi van a csomagban – ereszt meg felém egy mosolyt. Tényleg jóképű. Felém nyújtja az újabb dobozt, a mappát és a tollat.
-Mellesleg, jó látni, hogy meggyógyult. Vagy legalábbis jobban van – a toll megfagy az ujjaim között.
-Tessék?
-Legutóbb, kissé fásultnak tűnt. De most valahogy jobban néz ki. Igazán csinos.
Nem tehetek róla. A testem önmagától mozdul. Egy tincset a fülem mögé tűrők, ajkaim halvány mosolyra húzódnak, és biztos vagyok benne, hogy arcom kivirult a hirtelen jött bók hallattán.
-Öhm…kösz…köszönöm – gyorsan visszanyújtom neki a mappát és a tollat, majd el sem köszönve becsukom az ajtót.
Mi van velem? Kikukucskálok a lyukon, és még pont elkapom, ahogy az idegen férfi fél mosolyra húzza a száját. Aztán lassan megrázza a fejét, majd el is indul.
A doboz mérete megegyezik az előzőjével. Vajon most is az van benne?
Leülök, majd gondosan csomagolni kezdek. Kicsit vonakodva, de kinyitom.
Megint?
 
Kapkodva igazítom meg az blúzomat. Betűrőm a szoknyámba, a masnit addig rendezgetem, amíg egyenesen nem áll. A gombokat is ellenőrzőm, hogy mindegyik szorosan illeszkedik e a lyukba. Nagyon fontos lesz a mai nap! Mindennek tökéletesnek kell lennie! A tükör előtt állva tetőtől talpig végigmérem magam. Hajam hullámosan keretezi arcomat, a sminkem szolid és természetes, a ruhám pedig tökéletesen áll rajtam. Akkor indulhatunk is. Hajrá!
Kezem már a bejárati ajtó kilincsén pihen, amikor hirtelen megszólal a csengő.
-Ki az? – szólók ki, de már nyitom is az ajtót. Az első, amit megpillantok az egy barna csomagolású doboz, majd a már lassan ismerős férfi, aki rendíthetetlenül mosolyog rám.
-Gondolom nem Ön rendelte – szélesedik ki a mosolya. Lopva végigmér és egy elismerő villanást vélek felfedezni a tekintettében. Tetszem neki?
-Tulajdonképpen, de. Én rendeltem – vállamra akasztom a táskámat és magam után húzom az ajtót, miközben kilépek a folyosóra. Gyorsan bezárom és a futár felé fordulok.
-Vissza tud jönni kicsit később? Sietek.
-Hm…lássuk csak – átpörgeti a mappa lapjait. – Mondjuk hat körül?
-Tökéletes! – mosolygok rá, majd egy intés után ott hagyom. Remélem nem kések el!
 
Régen voltam ilyen boldog. Végre úgy érzem, hogy irányba haladok, hogy rendezni tudtam mindent, és ez a nap egy tökéletes kezdése az új életemnek. Képtelen vagyok nyugton maradni, annyira izgatott vagyok. Ezért, bár még korán van, úgy döntök, hogy megcsinálom a vacsorát.
Egy farmerra és egy topra cserélem az elegáns ruhámat, majd kötényt kötök, és laza copfba fogom a hajamat. Valami könnyű, de laktatót próbálok készíteni.
Mind a négy gázrózsa felett rotyognak az ételek, isteni illatokkal megtöltve a lakást, amikor a csengő megszólal.
-Megyek! – kiáltom vissza, gyorsan lenyalom a szószós fakanalat és sietve a bejárathoz megyek. Nem kérdem ki az, nem nézek ki, csak kitárom az ajtót.
-Helló! – üdvözlöm a magas idegent.
-Üdv. A csomag – nyújtja át a szokásos dobozt. Átveszem és aláírom papírt. Közben fel-felpillantok rá. Nagyon jóképű!
-Tessék – visszaadom neki a mappát és a tollat. Egy mosollyal köszöni meg, majd megfordul és tesz egy pár lépést a folyosón.
-Elnézést! Várjon! – lépek ki a lakásból. Megtorpan és visszafordul felém. Nem a szokásos egyenruhájában van, hanem valószínűleg a sajátjában. Sötét koptatott farmer, egy fehér póló és vékony kardigán.
-Végzett már? – kérdem, ahogy tekintettünk újra találkozik.
-Uh, nos, igen. Ez volt az utolsó csomag – közelebb lép.
-Ha…gondolja…ép…vacsorát főzők, és kicsit elszámoltam az adagot – arcomat elönti a pír. Szendén lehajtom a fejemet, hogy zavaromat leplezzem. Remélem igent mond.
-Elég sok volt ma a munka, nem volt időm ebédelni – a válaszára felkapom a fejemet.
-Ha gondolja…
-Köszönöm – kisfiúsan elmosolyodik. Arca két oldalán megjelennek a gödröcskéi, amitől egy pillanatra megroggyan a térdem.
Az ajtón belépve leveszi a cipőjét és zavartan megáll egyhelyben.
-Jöjjön a konyhába. Mindjárt kész – invitálom beljebb.
-Isteni illatok! – jegyzi meg, miközben a megterített asztalhoz ül. – Oh, várt valakit?
-Nos, reménykedtem benne, hogy elfogadja a meghívásomat – elzárom az edények alatt a gázt és felé fordulok.
Zavartan körbenéz, de megakad a tekintette a dobozon.
-Kíváncsi rá? – kérdem. Kezembe veszem a dobozt és leülök vele szemben. A csomagolást gondosan leszedem a dobozról, majd átnyújtom neki.
- Tessék, nézzen bele.
- Biztos? – kérdi bizonytalanul.
- Persze. Tessék csak – halvány mosoly jelenik meg a szája szélén, de gyorsan el is rejti. A dobozt csak nézegeti, de nem nyitja ki.
-Nem kell kinyitnia, igaz? – dőlök kicsit előrébb. – Hisz tudja, mi van benne, igaz?
- Lebuktam? – kérdez vissza.
- Nos, hát igen – hátradőlök, és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt.
- Haragszik?
- Először igen, haragudtam. De miután megértettem az üzenet lényegét, minden haragom elszállt.
- Örülök, hogy nem haragszik. Tudja, nem akartam megbántani, én csak…segíteni akartam.
- Segített – nem tudom tovább kínozni, ezért rá mosolygok.
- Akkor rám már nincs is szüksége. – Kitolja maga alól a széket és feláll. A dobozt az asztalra teszi és elindul a bejárati ajtó felé. Nem mehet el!
-Várjon! – felugrok a székből és utána sietek. Hirtelen megtorpan, de már nincs időm rendesen megállni, teljes lendületből nekimegyek. Mielőtt még a padlóra zuhannék, utánam kap és a derekamnál fogva megtart a levegőben. Nem csak nagyon jóképű, de erős is!
A pillanat. Amire minden nő vágyik. Amiről minden nő legalább egyszer álmodozott életében. A pillanat, ami sordöntő lehet. Én ezt a pillanatot ragadtam meg.
-Az én nevemet már tudja – suttogom karjai közt . – De én még az Önét nem.
-Nam Joon. Kim Nam Joon.
-Nam Joon, ha nem nagy kérés… - és a pillanatot nem csak én ragadtam meg, hanem Ő is.
Amire minden nő vágyik valósággá vált és nem csak egy pillanat volt, hanem egy egész élet.

Drága egyetlen SungUnnie
Boldog születésnapot😘
Te vagy a mi anyukánk, nővérünk. A fogaskerékben a tengelyszög.
Idén sajnos NamJoon nem tudott résztvenni a szülinapos  videóhívásban, de megígérte nekem, hogy amint végez, fel fog keresni. Addig várd a csomagjait és a tartalmára mindig nagyon vigyázz.
Love Unnie😘