SING FOR YOU - ✓

❛❅//: epilogue

Március eleje van már, éppen beköszöntött a tavasz, ami az én életemben bizony mégis télen következett be. Mert mióta Ten napjaim részese, mintha minden ezernyi, színes virágban tündökölne, új kezdetként éledezne, s gyönyörűség övezné egész létemet. Egyszerűen minden a helyére zökkent, a boldogság pedig kapcsolatunk legfőbb megalapozója - mert igen, még az esztendő vége előtti második napon megkérdeztem, lenne-e a párom, ő pedig egyetlen minutumig sem habozott; igennel felelt, s akkor már teljesen nyugodt, mégis oly' hevesen kalapáló szívvel vettem birtokba mézédes ajkait. Aztán azóta rengeteg minden megváltozott; többek közt az, hogy itt lakik nálam. Tudom, hogy ez elég korai és felelőtlenség, azonban a mi esetünk meglehetősen más, mint az átlagos - nem szerettem volna, hogy ott éljen egyedül az albérletben, amit fenntartani is alig tudott, nem volt fűtése sem, s élelemre is csak ritkán tudott költeni. Emellett pedig a ház, melyben immáron ketten élünk, olyan üres nélküle, hisz' ő az, ki megannyi színnel képes megtölteni csupán a puszta léte által.

Most pedig egy újabb reggel virrad ránk - Ten dereka köré fonódnak karjaim, miközben folytonosan mosolygok, pláne, mikor arcát mellkasomba fúrja még félálomban. Ujjaim ekkor lassan pólója alá futnak, hogy ott cirógassák elképesztően puha, bársonyos bőrét, aminek következtében ő még jobban ébredezni kezd, s ajkaira mosoly kúszik. Szemeit ki még nem nyitja, s csak éppen egy kicsit helyezkedik, hogy engem majdhogynem már ágyának használjon, én ezt pedig egy apró puszival díjazom, melyet orra hegyére nyomok, aztán halkan felkuncogok. Majd pedig nem teszünk semmit sem. Csak élvezzük az idillt, mely bizony gyakori nálunk; az ilyen nyugodt pillanatokban nap, mint nap elveszünk, s én újból arra gondolok, hogy bizony mennyire beleszerelmesedtem. Teljesen elrabolta a szívemet, azonban tudom, hogy én is az övét, s mindketten féltve őrizzük a ketyegőket, mert a világ végezetéig is magunknál akarjuk tartani.

ㅡ Jó reggelt, Édesem! ㅡ szólalok meg kicsivel később, egészen lágy hangon, mikor nagyokat pislogva nyitogatja szemeit, majd egyik kezemet hajába simítom, hogy puha tincseivel szórakozzak, melynek érzetét tudom, mennyire imádja.

ㅡ Neked is! ㅡ mosolyogva hunyja vissza szemeit, ahogy cselekedetem élvezi, mire hitetlen vigyorra húzom ajkaimat.

Túl jó jelenleg minden, na meg azt érzem, hogy egyenesben is van; végre nem vagyok egyedül, hanem itt a szerelmem, aki a mindenséggel azonos számomra, s ami még inkább örömmel tölt el, az az, hogy tudom, immáron ő is rendben van. Tisztában vagyok azzal, hogy akkor léptem életébe, mikor nagy szüksége volt rám, s az, hogy ide tudott költözni, szintén óriási segítséget nyújtott. No meg, az is kész tény, hogy - ugyan lépésről lépésre haladva és segítséggel - szép lassan ő is teljesen új erőre kap, hiszen azzal a feltétellel költözött ide, hogy egy ideig feladva zenei álmát, munkát keres. Eleinte ezt nem akartam, mert tudom, mennyit jelent neki mindez, hogy mennyi áldozatot hozott már, azonban más utat nem igazán láttam, szóval beleegyeztem. Persze titkon nem hagytam ennyiben; együtt néztünk állásokat, ami elég nehéz folyamatnak bizonyult lévén, hogy roppant kevés volt az üresedés, na meg megesett, hogy előttünk csaptak le az ajánlatra, vagy esetleg a másik jelentkező önéletrajza kecsegtetőbb volt - rendesen megszenvedtük azt az időszakot, azonban támadt egy ötletem, mely végül be is vált.

A hely, ahol dolgozom, egy otthonos kis étterem, sőt, a hangulata majdhogynem kávezóhoz hasonlítható. A belváros legszélén van, forgalom mindig akad, de sosem annyi, hogy meg kelljen szakadni a munkában, s én - aki már hosszú ideje ott dolgozom - felvetettem a tervemet, hogy mi lenne, ha Ten zenélne néhanapján, erre az ötletre főnököm pedig rögvest lecsapott. Nem hittem eleinte ebben, szóval nem is szóltam Tennek, azonban mikor mindez biztossá vált, szinte rohantam haza hozzá, s boldog mosollyal újságoltam el a hírt, ami őt is teljesen felvillanyozta, és emiatt hálálkodó szavak közepette kezdett szorosan ölelgetni. Igazából nem volt szükség hálára; nekem az számított, hogy boldog legyen, s mikor ezt láttam rajta, az nekem elég volt ahhoz, hogy szívem óriásit dobbanjon - ez azóta is így van, örömömhöz nekem mosolya bőven elegendő.

ㅡ Ma mész dolgozni? ㅡ kérdezem meg halkan, percekig tartó, hosszadalmas csend után, mely az egész helyiségbe végtelen nyugalmat költöztetett.

ㅡ Nem, ma nem ㅡ rázza meg fejét, ahogyan felnéz rám, s én újból csak ámulok, hogy mégis hogyan lehet valaki olyan szép, mint ő. ㅡ És te?

ㅡ Ma én sem, szóval tölthetnénk együtt a napot.

ㅡ Mintha nem ezt tennénk mindig ㅡ nevet fel halkan, mely füleimnek szinte angyali énekszó, s teljesseggel lenyűgöz széles vigyora is. Még mindig úgy gondolom, hogy akkor a legszebb, mikor boldog. ㅡ Hihetetlen, hogy tudsz nézni ㅡ forgatja meg a szemeit, majd egyik tenyerét lélektükreim elé tapasztja, mire nem tudok mit tenni, szimplán elnevetem magamat.

ㅡ Hogyan máshogy kellene néznem arra  akit szeretek? ㅡ veszem el kezét, tenyerébe puszilok, majd csak azért is tovább mustrálom orcájának összes létező szegletét. ㅡ Olyan szép vagy.

ㅡ Még túl reggel van ahhoz, hogy erre reagáljak ㅡ hitetlenül ingatja fejét, ám megállítom ebben a tettében, s arcára simítom tenyerem, majd közelebb húzom, hogy csókban összeforrhassunk.

A világ pedig most is, mint minden egyes alkalommal, teljesen megáll. Megdermed, hogy utat engedjen érzelmeinknek szabadon szárnyalni, hogy teljesen egymásba feledkezhessünk, s ne kelljen törődnünk a múló minutumokkal. Most minden csak a miénk, a kezeink közt az egész Univerzum, s ahogyan karjaim ismét Ten karcsú dereka köré fonom, tényleg ezt érzem. Mert nem kell nekem az egész mindenség, csupán csak egy személy, aki számomra többet jelent bárminél. Csak ő kell mellém, szükségem van rá, s minden más megszűnhet létezni; ő a levegőm, a fény az életemben, minden lételemem, minden klisé, melyekben ostobán nem hittem, míg meg nem tapasztaltam, hogy mennyire el képes bódítani a szerelem, mennyire képes szeretni a szív.

Az én szívem pedig határozottan szeret, a szerelemért dobban, s ezáltal én magam is a rózsaszín ködfelhő mámorító fellegében vagyok, ahonnan távozni a legkevésbé sem kívánok; Tennel közösen a boldogság nyílegyenes útjára léptünk egymásba fonódó ösvényeink által, s többé nem kívánunk visszafordulni. Talán nem tudjuk, mégis mindez hogyan történt, nem tudjum, hogy volt lehetséges egy pillanat alatt szerelembe esnünk, azonban talán elég is, ha tudatlanok maradunk.

Mert csak annyi a biztos; hogy angyali hangja rögvest megbabonázott, na meg az, hogy erre azért volt lehetőség, mert énekét minden egyes alkalommal csakis nekem szánta.

Vége.