Hagyj békén, naplót írok!

4

Augusztus 13. (Csütörtök)

  Olyan 7 óra múlt 10 perccel, mikor valami zajt hallottam. Nyöszörögve húztam a fejemre a párnát, megpróbálva nem figyelni a hangra. Az ajtón kopogtak. Egyre hangosabban.  Végül Dóra kelt ki az ágyból, és ásítva lépett az ajtóhoz. Ki is nyitotta.
  - Bárki is az, rohadjon meg - morogtam a párnámba.
  - Bár teljes mértékben megértelek, mert én is így keltem, muszáj felébrednetek, mert megyünk reggelizni - hallottam meg Dávid hangját.
  - Szarok a reggelibe. Aludni akarok - mondta Zsófi, mire egyetértően bólogattam.
  - Nah, mi is felkeltünk, nektek is felkell   - érkezett meg Ádám is.
  Felültem az ágyban. Zsófi is körülbelül akkor hagyta el az ágy kényelmét.
  - Dávid, Ádám - néztem rá a két fiúra, miközben felálltam. - Soha többet ne gyertek át hajnalban egy olyan ötlettel, mint a tegnapi...vagyis mai. Vagy kinyírlak titeket.
  - Besegítek - biccentett felém Zsófi és Dóra egyszerre.
  - Nem volt rossz. Csak a korán kelés szar.
  - Kifelé - szóltam rájuk.
  A két fiú nevetve sétált ki, én meg becsaptam az ajtót. Sóhajtva indultam a fürdőbe.

  - Életemben nem éreztem magamat ilyen fáradtnak - dünnyögte Zsófi.
  Az ebédlőben voltunk. Egyikünk se nyúlt még a kajához. Zsófi a széken hátradőlve pihent, Dóra az asztalra tett kezein feküdt, én meg csak úgy az asztalra hajtottam a fejem.
  - Fáradtak vagytok? - kérdezte mellőlünk valaki.
  - Jó reggelt, tanárnő - köszöntem, fejemet még mindig az asztalon pihentetve.
  A lányok is elsuttogtak egy köszönést.
  - Mit csináltatok az éjjel?
  Kissé megemeltem a fejem, és az ofő szemébe néztem.
  - Elkezdtünk filmet nézni. Nem figyeltük az időt, és belekezdtünk a második részébe is. A film végén jöttünk rá, hogy már javában hajnal van - hazudtam folyékonyan.
  - Mit néztetek?
  Olyan volt, mintha érdeklődne, de tudtam, hogy még nem hitt nekem.
  - Ha nem probléma, ezt nem mondanám meg.
  - Miért? - gyanakodott tovább.
  - Elég gáz. Gyerekmese - húztam el a számat.
  - Ah, értem - nevetett fel, és ekkor már biztos voltam, hogy bevette. - Elnézést a kérdezősködésért, csak Ádám és Dávid a másik asztalnál is elég fáradtak, és ők egyértelműen hazudtak valamit. Azt hittem, hogy....ah, mindegy is.
  - Vacsoránál találkoztunk utoljára a fiúkkal - mondtam mosolyogva.
  - Persze, elhiszem. Már csak azt kéne megtudnom, a fiúk mit csináltak - gondolkodott, és elsétált.
  - Szép volt - fordult felém Dóra.
  - Kösz. Na, eszek valamit gyorsan, aztán felhívom Anyut.
  - Uh, én elfelejtettem SMS-t írni az enyémnek. Most majd felkell hívnom nekem is. Remélem, nem mondom el véletlen, hogy kiszöktünk az este.
  - Nálad balhé lesz, ha megtudják? - kérdeztem meglepetten.
  - Persze.
  - Oh. Akkor gondolom ilyen az, ha valakinek normális anyja van.
  - Miért, a tiéd mit reagálna? - dőlt előre Zsófi.
  - Örülne. Már a tábor eleje óta várja, hogy csináljak valami ilyesmit.
  A lányok meglepetten kezdtek el reggelizni. Én is ettem valamit.

  - Szia, Anyu - köszöntem bele a telefonba.
  Dóra és Zsófi mellettem ültek a padon, mert kíváncsiak voltak. Tényleg mindenkit meglep Anyu.
  - Nem hívtál az este - szólt köszönés nélkül. - Remélem, van rá okod.
  - Korán elaludtam - hazudtam.
  - Alexa, ne már. Nem ezt beszéltük meg - mondta csalódottan.
  - Nyugi, Anyu, csak hazudtam. Igazából, kilógtunk a szállóból.
  - Este? - hallottam, hogy izgatott lett a hangja.
  A lányok is észrevették Anyu hirtelen hangulatváltozását, és még jobban meglepődtek, mint eddig.
  - Hát...inkább éjjel. Már éjfél is elmúlt.
  - Kikkel mentél?
  - Dórával, Zsófival, Ádámmal és Dáviddal.
  - Hova?
  - Egy közeli játszótérre. De nem igazán akarok többet beszélni most erről, mert az ofő még meghallja - hadartam.
  - Oh, persze. Majd ha hazaérsz, elmondasz mindent.
  - Képeket is tudok mutatni - mosolyodtam el.
  - Végre. Azt hittem, már sose jön el az a nap, amikor normális tini leszel.
  - Köszönöm, Anyu.
  - Figyu - suttogta nekem Dóra. - Nem akarjuk, hogy a mi szüleink is megtudják, szóval....
  - Ja, persze - bólogattam, majd újra a telefonba beszéltem. - Örülnék, ha ezt a dolgot nem mesélnéd el mindenkinek. A lányok nem akarják, hogy a szüleik megtudják, gondolom a fiúk se, és senki nem szeretné, hogy az ofő megtudja.
  - Persze, értem. Elhallgatok mindent az unalmas szülők elől.
  - Köszi. Na, megyek. Szia, Anyu.
  - Büszke vagyok rád, Alexa. Szia - köszönt el.
  - Wow. Ilyen anyukát akarok. Apukád is ilyen? - kérdezte Dóra.
  Nem válaszoltam, hanem eltereltem a témát. Dóra furán nézett rám, de Zsófi nem vette részre, ő bekapcsolódott a beszélgetésbe. Hamarosan a fiúk is mellénk csapódtak.
  - Rohadtul fáj a hátam - morogta Ádám.
  - Nekem meg mindenem - sóhajtotta Dávid.
  - Lehet azért, mert olyan sokszor kizuhantál a hánytatóból - fordultam először Ádámhoz, majd aztán Dávidhoz. - Te meg lecsesződtél a fáról.
  - Akkor jó ötletnek tűnt - mosolygott Dávid. - Egyébként meg pofa be, te is szépeket zuhantál.
  - Hé! Én csak egyszer estem le a fáról! - mondtam felháborodottan.
  - Ja, meg a hintához érve elvágódtál - nevetett fáradtan Ádám.
  - Én legalább eljutottam a hintáig.
  - Szerintem mindegy, ki hányszor zuhant ki a hánytatóból, meg hogy ki hányszor esett le a fáról, és ki vágódott el a hinták mellett. Abban viszont mind egyetértünk, hogy rohadt fáradtak vagyunk - ásította Dóra.
  - Remélem ma is olyan nap lesz, mint a többi. Szabadfoglalkozás egész nap. Mert akkor visszamegyek aludni - dőlt el a padon Zsófi.
  - Én is - értettünk egyet mindannyian.
  Persze, mi szerencsések vagyunk, szóval a következő pillanatban az ofő vigyorogva lépett ki az udvarra.
  - Ebből baj lesz - temettem a kezembe az arcom.
  - Tekintve, hogy milyen szép napunk van ma - kezdte a tanárnő. - Gondoltam, sétálhatnánk egyet. Pár óra lenne, a közeli dombon. Ugye mindenki benne van?
  - Nem - válaszolta a társaságunk kórusban.
  - Remek, akkor fél óra múlva itt találkozunk. Innivalót hozzatok, meg azt, amire úgy gondoljátok szükségetek van, és nem bírtok ki nélküle pár órát. Ebédet majd az ebédlőben találtok, becsomagolva. Fél óra - mondta, aztán elment.
  - Nem hiszem el, hogy egész héten semmi ilyen nem volt, és pont ma, amikor hullák vagyunk, szervez egy ilyet - dühöngtem, felállva a padról.
  - Mi kilógunk a boltba. Hozunk valami olyat, amiben sok koffein van - fordult felénk Dávid.
  - Kóla - néztem rá kérlelve.
  - Persze - bólintott mosolyogva.
  Visszamosolyogtam. Dóra meg rám pillantott.
  - Többiek?
  - Kávé - mondták a lányok egyszerre.
  Elfintorodtam, mire a két lány teljesen megdöbbent.
  - Nem szereted a kávét?
  - Az illatától is rosszul vagyok.
  - Vagyunk ezzel így páran - vont vállat Dávid.
  - Na, akkor mi szökünk. Ti meg menjetek csomagolni.
  - Nektek lesz időtök csomagolni? - kérdeztem. - Csak mert ha még ki is mentek, akkor nem biztos, hogy...
  - Nem kell, hogy legyen rá időnk. Mi már becsomagoltunk - magyarázta Ádám. 3 értetlen tekintetet kapott. - Hát, tegnap az ofő említette nekünk, hogy lehet, szervez holnapra egy ilyet. És...
  - Mi van? - akadt ki Zsófi. - Ti komolyan bekopogtattatok tegnap hozzánk hajnalban, hogy menjünk ki pár órára, jó buli lesz, miközben tudtátok, hogy másnap megszívjuk, mert fáradtan kell majd órákig sétálgatnunk?
  - Öhm...talán - húzta el a száját Dávid, kissé félve, mit fog csinálni Zsófi.
  Mondtam én. Zsófi annak ellenére, hogy lány és alacsony, könnyedén megtud ijeszteni bárkit az őrült tekintetével.
  - Rohadjatok meg - mondta Dóra könnyedén.
  - És most húzzatok a boltba.
  A fiúk ki is szöktek, mi meg először az ebédlőbe indultunk. Felkaptuk az ebéd csomagokat, aztán a szobánkba mentünk. Dóra csukta be az ajtót, majd Zsófi felé fordult. Szemmel kommunikáltak, és azt hitték, nem vettem észre.
  - Van valami? - kérdeztem, miközben beledobtam a telefonom egy kis hátizsákba.
  - Igen - mondta Zsófi.
  - Nem - szólalt meg Dóra ugyanakkor.
  Aztán idegesen nézett Zsófira. Amaz bocsánatkérően emelte fel mindkét kezét.
  - Mondjátok már.
  - Ah, Dóra, mondjad el.
  - Oké, jól van - forgatta a szemét. - Csak észrevettem, milyen jól kijöttök. Te és Dávid. És gondoltam...
  - Ne - állítottam meg, mert rájöttem, mivel fog ez folytatódni. - Ne gondold.
  - De...- kezdett bele Zsófi is.
  - Nincs de - zártam le a beszélgetést, és folytattam a pakolást.
  - Hát jó - sóhajtotta Dóra.
  Befejezve a pakolást elhagytuk a szobát. Mivel a fiúk még nem érkeztek vissza, bementek az ő szobájukba is, kihozni a táskákat, amikbe az útra pakoltak be. Szerencsére mindkettőjüknek az ágyukon volt, szóval nem kellett keresgélnem. Beugrottam az ebédlőbe is, elrakni a fiúk ebédjét. Aztán a lányok után mentem, ki az udvarra. Az ofő még nem volt ott, ami azért szerencsés, mert a fiúk akkor jöttek vissza.
  - Kóla és egy zacskó gumimacik a hölgynek - dobta felém Dávid a dolgokat.
  - Köszönöm - raktam be a táskámba a gumicukrokat, a kólát meg felbontottam.
  - És kávé a másik kettőnek - adta Ádám oda kulturáltan (nem úgy, mint Dávid nekem) a két lánynak a kávékat.
  - Táskák - nyújtottam oda őket a két fiúnak.
  - Köszi - vette el Ádám.
  - A kajáért még be kell mennünk - gondolkodott Dávid.
  - Már beleraktam azt is.
  - Király vagy - mosolygott rám Dávid.
Én is elmosolyodtam. Aztán a tanárnő is kiért az udvarra.
  - Kettesével álljatok be, a kapu elé. Megnézem, mindenki megvan-e, és indulunk.
  A tanárnő állt a sor elejére. Mi hátra mentünk. Már álltunk volna párba, de rájöttünk, hogy 5-en vagyunk, így nem fog menni. Bárhogy csináltuk, valaki nyilván kimaradt. Végül a tanárnő oldotta meg.
  - Ádám, mi lenne, ha te ide előre jönnél? Tudod, hogy szem előtt légy - szólt hátra. Ádám meglepetten nézett. Miért pont ő? - Meg Olivérnek nincs párja.
  - Ez nem meglepő - mondtuk egyszerre Dáviddal.
  Felém mosolygott, majd visszafordult Ádámhoz, aki elmagyarázta, hogy nincs az az isten, hogy ő Olivér közelében legyen órákig. Dávid csak kedvesen kiröhögte. Persze, a tanárnő ismét szólt, szóval muszáj volt előre sétálnia.
  Így már meg is voltunk. Legelől a tanárnő, mögötte a mesélő Olivér és a szenvedő Ádám, aztán a fiúk, nem tudom milyen párba, előttünk a két lány, és mi zártuk a sort Dáviddal.
  - Jól megszívta - röhögött Dávid haverján.
  - Te beszéltél már Olivérrel hosszabb ideig? - kérdeztem, miközben elindultunk.
  - Nem. Leginkább a tanárnőt láttam szenvedni, meg a fiúk mondtak valamit arról, hogy milyen. De minket valamiért kerül.
  - Ádám nem mondta, miért?
  - Nem.
  - Idiótáknak tart titeket, akikre nem érdemes időt pazarolni - válaszolta Dóra, aki hallotta, miről beszélünk.
  - Ah, kedves. És veletek mi van?
  - Minket se kedvel, mert csak lányos, értelmetlen dolgokról tudunk beszélni, szerinte - magyarázta Zsófi. - De Alexát...ah, őt kifejezetten kedveli.
  - Tényleg? - kérdezte Dávid.
  Volt valami fura a hangjában, amit nem értettem. De biztos csak meglepődött.
  - Ja. Az első nap többször is megállította, hogy beszéljenek. Képzeld, volt olyan, hogy Olivér kérdezte, hogy ismeri-e a nemtudommelyik könyvet. Erre Alexa azt hazudta, nem. Olivér elkezdte magyarázni, hogy az miért jó, meg minden....
  - De olyan volt, mintha ő tényleg nem olvasta volna - fejeztem be Dóra helyett.  - Ezen is látszik, hogy csak próbál okosnak mutatkozni.
  - Meg a másik beszélgetés. Fuh, azóta téged is kerül egy kicsit - gondolkodott Zsófi.
  - Milyen beszélgetés? - érdeklődött Dávid.
  - Olivér azt mondta, nem kéne a fiúkkal lógnom, mert az ő hülyeségük rossz hatással lesz rám. Nagyon sokat beszélt, szerencsémre Ádám kimentett. De egyébként elmondtam neki, hogy erre ne számítson.
  - Nem is értem, mit gondolt - rázta a fejét Dóra.
  Már a kisvároson kívül voltunk, a domb közelében. Hirtelen hallottunk egy hangot, mintha valaki elesett volna, majd Kornél hangját.
  - A kurva életbe! - kiáltotta.
  A fiúk kinevették. Dávid mellettem is kiröhögte, és én se tudtam visszafolytani egy mosolyt.  Feltápaszkodott a földről, de a bokáját fájlalta.
  - Kornél! - szólt rá az ofő idegesen és meglepetten.
  - Elnézést, tanárnő, csak megbotlottam egy gyökérben - porolta le magát.
  - Azért lehet szebben beszélni.
  Kornél hevesen bólogatott, mint aki megértette. Robi még mindig röhögött rajta, Bence azért megkérdezte, hogy jól van-e, Kevin (aki a napokban kicsit feloldódott, és a fiúkhoz csapódott) Robit próbálta csitítani, Olivér arról magyarázott a még mindig szenvedő Ádámnak, hogy mennyire idióta Kornél. Ádám fájdalmasan pillantott hátra, egyenesen rám. Erre felmutattam neki a telefonomat, hogy nyugodtan írjon, ha nagyon nem bírja már. Rögtön írt. :)