Mások árnyékában

11 évesnek lenni

─ Ron!! Jön egy bagoly!!
Ron Weasley olyan hevesen ugrott fel az ágyáról, amin eddig gubbasztott, hogy beverte fejét a ferde mennyezetbe. Igaz, ebben az évben elég sokat nőtt, így esetlenül járt-kelt, nem tudta megszokni, hogy végtagjai hosszabbak lettek, az alacsony plafonnal pedig minden egyes alkalommal fájdalmas találkozásai voltak. Kobakját dörzsölgetve szitkozódott, majd eszébe jutott, hogy miért is pattant föl.
─ Ginny!!!! Hagyd békén a levelem! ─ rontott ki a szobából, fájdalmát feledve. Amióta az eszét tudta, erre a sorsdöntő napra várt, hiszen ma lett 11 éves. Biztos forrásból tudta, hogy ezen a napon fog megérkezni a levél.
Hirtelen elkomorodott. Ja persze... már ha tényleg felveszik Roxfortba. Fiatalabb bátyjait, az ikreket is felvették már két éve, és egy ideje nem múlt el olyan nap, amikor találkoztak, hogy ne dörgölték volna az orra alá: bizony, ők ott tanulnak, ráadásul a Griffendélbe kerültek.
─ Ki tudja, megérkezik-e a leveled... Nem is tudsz varázsolni! ─ kajánkodott legutóbb is Fred, mire Ron kétségbeesetten bizonygatni kezdte, hogy ő márpedig képes rá. Persze nem bírta bizonyítani, mivel a pálca nélküli varázslás mindig csak véletlenül sikerült neki. Most eszébe jutott a régi sok véletlen, mint például amikor Fred zargatta már megint, Ron pedig annyira kikelt magából, hogy paprikapiros arccal elkezdett kiabálni, de úgy, hogy egész Widra St. Capdel hallotta ─ teljesen véletlenül felhangosította saját magát, mintha a Sonorus bűbájt használta volna. Ekkor volt 9 éves, és George betegre nevette magát azon a bamba arcon, amit Fred vágott...
Máskor édesanyja kérte meg, hogy törpementesítse a kertet, és az egyik undok kis gnóm beleharapott a hétéves kisfiú kezébe, elég erősen. A szőrös, krumplira hajazó teremtmény hirtelen meglepődve vette észre, hogy egy fa tetején csücsül, mintegy három méter magasságban. Pedig Ron hozzá sem ért. Ezt mondjuk roppant hasznosnak és szórakoztatónak találta, de sajnos a következő harapós gnómnál semmi ilyesmi nem történt.
Az emlékre elmosolyodott, és gyermeki lelkesedéssel szedte a lépcsőfokokat. Miközben egyszerre hármat-négyet átugrott, büszkén gondolt arra, hogy ő bizony varázsló lesz, de nem is akármilyen!
Kishúga, Ginny várta lent, csípőre tett kezével a Weasley-k édesanyját majmolva.
─ Nem is ért még ide, - nézett szemrehányóan a fiúra -, és eszem ágában se volt hozzányúlni.
─ Jól van, jól van ─ mormogta Ron, de már teljesen máshol járt az esze. Az egyre nagyobbodó foltot bámulta az égen, és remegő térddel, hatalmas gombóccal a torkában várta a baglyot. Lehet, hogy a roxforti levél lesz az, csak legyen az, kérlek ─ rimánkodott magában. Egyre tisztábban lehetett kivenni a borús égen suhanó madarat, amire egy kisebb csomag volt kötve. Ron csalódottan sóhajtott, amikor a kótyagos állat nekirepült az ablaknak, és felismerte Errolt, a családi baglyukat. Más esetben persze alig várta volna, hogy kibontsa az ajándékait, de most nem azokat várta.
Kapkodva kibontotta a csomagot, amit roxfortos testvérbátyjai együtt küldtek az egyszerűség kedvéért, de közben fel-felpillantott, hátha közben megérkezik egy másik bagoly. A Levéllel.
Futólag belenézett a csomagba, nem akarta ezzel vesztegetni az időt, de végül teljesen belefeledkezett a csokibékák bontogatásába, amit a hetedikes Charlie küldött. Igazából ő volt a kedvenc bátyja, amit magának se akart bevallani, mert hát milyen dolog sorrendet állítani a testvérek között, de ez volt az igazság. Charlie-val volt köztük viszonylag sok korkülönbség, így aztán nem sokat veszekedtek, mint az ikrekkel például, akik, ha tehették, Ron vérét szívták, de nem is volt olyan messze, mint Bill, akit igazából Ron alig ismert. Persze nagyon szerette őt is, de nem nagyon találkoztak, csak régebben nyáron, amikor még Ron kicsi volt. Percy nem nagyon foglalkozott velük, ő kicsit különc volt a családban, Ginny pedig... hát, ő lány. Azért néha el tudtak beszélgetni, amikor az ikrek mindkettejüket megtréfálták, együtt szidták őket, de Ginny inkább jóban volt velük, és néha ő is beszállt Ron ugratásába.
Szóval Charlie. Vele tudott mindig a kis, gyerekes dolgairól beszélgetni, és habár nem volt annyira oda az érdekes lényekért, mint bátyja, jól el tudtak beszélgetni ezekről is. Ráadásul Charlie remekül kviddicsezett, és amikor Fred és George kihagyták a játékból, ő vigasztalta meg azzal, hogy kettesben gyakoroltak. Ron őrző szeretett volna lenni, és a sok gyakorlásnak hála, egész jó lett. Ezt persze az ikreknek nem merte soha mondani ─ ráadásul tudta, hogy a negyedéves Oliver Wood legendás őrző, és az ő nyomába biztosan nem érhet.
Fredtől és George-tól pár gyanúsnak tűnő kacatot kapott, azokat inkább félrerakta, Percytől valami könyvet, amit elvből ki se nyitott, és már a címe is rosszat sejtetett: Határon túli mágia.
Viszont Charlie nagyon eltalálta az ajándékot, aligha adhatott volna jobbat a csokibékáknál, és még egy rövidke üdvözlőlapot is írt, hogy reméli, minden rendben, és hogy egészen biztosan felveszik a Roxfortba, ne féljen. Ron elhúzta a száját ─ ő már nem volt ebben ennyire biztos. Azért persze jólestek neki bátyja biztató szavai.
Ebben a pillanatban rápottyant a fejére egy levél. Ron bosszúsan megvakarta sajgó homlokát  (Mindig a fejem, nyilván ─ gondolta magában), de aztán izgatottan pillantott rá a küldeményre. Az a levél volt, amit várt. Azonnal hevesen kezdett verni a szíve, és miközben remegő kézzel bontogatta a pergament, megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, és villámgyorsan átfutotta a levelet, amiben ez állt: