𝐇𝐎𝐍𝐄𝐘 𝐀𝐍𝐃 𝐆𝐋𝐀𝐒𝐒 | 𝘒𝘰𝘯𝘰𝘩𝘢

▦8

A hétvégénk egy szempillantás alatt repült el. Talán a legjobb kifejezés az lenne rá, hogy "volt nincs". Ismét kezdetét vette az öt napos fárasztó iskola, tanulással és megannyi plusz stresszel-még ha ez a meglévő már nem lenne elég-. 

-Kik ők?-kérdeztem Akaashi-t a tornaterembe belépve. Ismét egy kimerítő nap van a hátam mögött, így csak a fiúk edzésének végére estem be. 
-Bokuto-san barátai. Még a tavalyi edzőtáborban barátkozott össze velük.-magyarázta, és hátat is fordított a társaságnak, ezzel jelezve, hogy szó szerint leszarja az ott zajló beszélgetést.
-Ó...helló.-intett felém a barna hajú, ismeretlen fiú. Szemöldökeimet összehúzva hanyagul visszaintettem, és így később inkább úgy gondolom, hogy ez helyett inkább Akaashi példáját kellett volna követnem. Egyik pillanatról a másikra csöppentem bele a társaságba, akaratomon kívül. 
-Oikawa ne flörtölj minden egyes lánnyal!-csapta hátba az integetős srácot, vagyis Oikawát a mellette álldogáló társa.
-Nem tehetek róla, hogy minden lány imád.-vágott vissza egy eszméletlenül beképzelt mondattal. Szemeimet megforgatva próbáltam kihátrálni a társaságból, amelyben a két idegenen kívül Bokuto és a nemrég érkezett Konoha is jelen volt. 
-Esetleg megkaphatom a számod?-kérdezett egy mosollyal, és még mindig nem adta fel annak ellenére, hogy társától több leszidást is kapott.
-Bocsánat, de nem.-válaszoltam, mire Oikawa a telefonját felém nyújtva segítségkérően körbe tekintett.
-Ha azt mondja hogy nem, akkor nem.-biccentett Iwaizumi, Akinorival együttértve.  
-Naa...-rakta egyik kezét a vállamra. 
-Ne érj hozzá!-kiáltott kissé ingerültebben Oikawára Konoha. Eléggé meglepődtem a heves reakción, és Bokuto is megállt a beszédjében, amelyet egyik csapattársának tartott.
-Miért?-nevetett a fiú, akinek a barátja már ott volt, hogy leüti a francba. Teljes mértékben preferáltam volna Iwaizumi-san ötletét. 
-Mert én Konoha tulajdona vagyok, és hozzá tartozom.-söpörtem le a kezét a vállamról, és egy lépést hátráltam a távolság megtartásának érdekében. Majd inkább hátat fordítva elsétáltam. Hallottam ahogyan a barna hajú barátja nevetésben tör ki a másik meglepődött arcát látva, ahogyan csalódottan süllyeszti vissza a telefonját a nadrágjának zsebébe.
-T/N várj már meg! Miért mondtad ezt nekik...megoldottam volna.-sietett utánam nevetve.
-Csak úgy.-vontam meg a vállam szórakozottan. Tényleg nem gondoltam végig, hogy mit mondtam nekik, csak úgy kapásból jött. Rápillantottam a fiúra, és hirtelen gondolatok hadserege rohamozta meg az agyamat. Csak ígérd meg...hogy vigyázni fogsz magadra, amikor én már nem lehetek ott, hogy vigyázzak rád, és elmondjam, hogy ne csinálj semmi butaságot. 

Kezdődik a vihar, hallom a mennydörgést. Minden lélegzettel kevesebb leszek, és esőcseppenként elveszek. Egyre gyengébbnek érzem magam. Mintha eltűnnék.
-Ó baszki!-kapott utánam, és szorosan magához húzott.
-Megvagyok, köszönöm.-mondtam. Miért mondod azt hogy meg vagy ha még a saját lábaira sem tudsz állni? Ha még egy lépést sem tudsz megtenni? Megvagy? Eléggé erős túlzás az, hogy megvagyok.
-Csak kicsit pihennem kell. -hárítottam a rengeteg kérdését arra vonatkozóan, hogy jól vagyok-e. 
-Menjünk haza!-szorított erősebben, ezzel jelezve, hogy egy darabig nem szándékozik elengedni. Valahogy a haza az akkor már nem csak egy becézése a házamnak amikor te is velem vagy. De amikor nem vagy velem, akkor csak egyre rosszabb minden. A nap lassabban megy le s egyre hidegebb a nyár. Sokat esik az eső, a párnahuzatom meg naponta kell mosnom a sok smink miatt. De talán csak magamat nyugtatom, mostanában nem is néz rám így senki. Hazudok, hogy nem fáj, hiszen az emlékeim lassan kezdenek köddé válni, de esténként valahogyan mindig te vagy az egyetlen gondolatom. De ez nem múlhat el soha. De ha mégis, akkor már tényleg nincs itt semmi keresnivalóm többé.