Hallottam egyszer egy legendát: Hol volt hol nem volt, élt egyszer régen egy fiú. Ez a fiú egyszer megszökött otthonról, mert valami szörnyűségeset követett el. Hogy mit, arra már senki sem emlékszik. A vadonban talált menedéket, évekig élt ott, magányosan. Egyszer amikor vadászott, egy sebesült farkasra talált. Valószínűleg egy nagyobb állat sebezte meg. A fiú ellátta a sebeit, gondozta, megszelídítette. A farkas és a fiú életre szóló barátok lettek. Amikor a farkas megöregedett, meghalt. A fiú elviselhetetlen fájdalmat érzett. Napokig nem aludt, csak a barátjára tudott gondolni. Az eset után sok évvel vadászat közben egy farkassal találta magát szemben. A farkas rátámadt. A férfi könnyű szerrel megölhette volna, de élt benne a barátja szelleme, és hagyta a farkasnak hogy végezzen vele. A legenda szerint Isten megsajnálta a fiút, látta hogy jó ember lett belőle. Adott neki egy második esélyt. A férfi farkasként ébredt fel. A farkas minden hónapban teliholdkor emberré változott.

Mit kéne tenni egy ilyen lehetetlen helyzetben?Ahol bármit teszel, bárhogy gondolkodsz, előtted jár?Nem hagy teret, és valami furcsa, hátborzongató módon taszítja el szép lassan a külvilágtól?A valóságtól? Míg meg nem tör, és saját maga követi az utasításokat, elhiszi mindazt amit mond neki.

A kórházakként reklámozott elmegyógyintézetek eredeti szándéka az volt, hogy terápiás kezeléseket és ellátást biztosítsanak betegeik számára, ám a legtöbb esetben pontosan ezek ellenkezőjét tették. Az alábbiakban olyan zavaró történetek mutatunk be, melyek kiváló példái, a mentális betegekkel történő visszaéléseknek.Az, ahogy a társadalom az elmúlt pár évszázad során hozzáállt a mentális zavarokhoz, szomorú és szívszorító. Régebben, ha egy családtagon "furcsa" vagy olyan szokatlan viselkedés jelei mutatkoznak, amelyek megmagyarázhatatlannak bizonyultak, az emberek felelősséget vállaltak, a betegeket otthon gondozták. A századfordulón azonban a mentális betegség elsősorban fenyegetésként lett ismert, és ez mélyen gyökerező társadalmi paranoiát eredményezett. A betegeket bűnözőnek tekintették; így megvonták tőlük alapvető emberi jogaikat

Scarlett még nem tudja, mire vállalkozik, mikor elfogadja barátnője meghívását egy hétvégi kiruccanásra. Arra sem számít, hogy a kellemes baráti körben viszontlátja exfiúját, és annak új barátnőjét. Ám valami sokkal rosszabb készülődik, és amikor a társaság szembesül a tényekkel, azt kívánják, bár el se indultak volna, és Scarlett-nek sokkal több minden miatt kell aggódnia, mint egy szerelmi zűrzavar... például az életéért.

" - Azula gyere velem, hm - Deidara nem mehetek, mert itt van a családom és az otthonom. - Azula... én szeretlek téged, s nem akarlak elveszíteni, hm. - Én is szeretlek téged Deidara, s én sem akarlak elveszíteni." A nevem Namikaze Azula, egyévvel vagyok fiatalabb a bátyámnál Uzumaki Narutónál, 16 éves vagyok. Most elmesélem nektek, hogyan lettem szerelmes egy Akatsukis tagba Deidarába, aki az elején bunkó lesz velem, s én is vele, de aztán mindketten rájövünk arra hogy szükségünk van a másikra. A történetben lesz humor, háború, szomorúság, féltékenység, szerelem. Vajon mit tartogat a sors, az én és Deidara számára? Vajon a sors összeköt minket, vagy eltaszít minket egymástól? Vajon mit hozz a jövő? A történetben kiderül

Melissa sosem bízott az emberekben. Mindig is félt attól, hogy ha valakit közel enged magához, akkor összetörik. Apja elől állandóan menekülnie kellett, de most már hivatalosan is 18 éves lett és így elköltözött a legjobb barátnőjéhez, azonban van egy bökkenő. A legjobb barátnője lakótársa, Chris. Tipikus napbarnított, barna szemű, szőke, menő srác, akiért lányok ezrei vannak oda. "- Engedj el különben sikítok- mondtam határozottan, miközben a falhoz préselt. - Nem fogsz. És tudod miért nem? Mert ebben a percben is azt kívánod, hogy bárcsak megcsókolnálak- mondta önelégült mosollyal. Miért van ott az a fránya gödröcske az arcán? Ha nem lenne ennyire helyes, már rég behúztam volna neki egyet."

Önnek új üzenete érkezett.