Nem létezik tökéletes élet. Legalábbis Regi tapasztalatai alapján semmiképpen. Egyszer fent, egyszer lent, egyszer furcsák a dolgok, egyszer végre egy húron pendülünk az élettel, majd egyszer csak újra a feje tetejére fordul minden. Talán csak mi magunk változunk folyamatosan - otthagyunk helyeket, új életet kezdünk, megnövünk, felnövünk, másokkal vagyunk, másképp látjuk a világot, és a végére valójában mi fordulunk a fejünk tetejére. Regi sokáig úgy hitte, hogy a dolgok nem változnak, mert körforgásokban van része, amikből nem lehet véglegesen kiszakadni, ezért ugyanazokat a harcokat vívja újra és újra - mi történik, ha megtörik a jég és mégis úgy alakul az élet, hogy ezek a körforgások kilökik magukból? Hogyan éli meg a tudatot, hogy az élete tényleg megváltozott? Képes elfogadni a változásokat és a régi, megszokott küzdelmek helyett az újakkal szembenézni, vagy elbizonytalanodva inkább visszamenekülne a jól ismert, korábbi problémáihoz, amiken egész eddig túllépni próbált? Számíthat ebben másokra, vagy ezen a belső küzdelmen egyedül kell végigmennie? Reginek soha nem volt erőssége bizonytalanságok nélkül lépni az új dolgokba, ahol már nem érvényesek a korábbi játékszabályok és tapasztalatok, de az élet táncol tovább, a tizennyolcadik születésnapjához közeledő lánynak pedig talán nem kellene, hogy problémát jelentsen, hogy felvegye ezen lépések ritmusát. De talán mindehhez csak egyvalakinek a színei kellenek az életébe, aki korábban is tökéletessé festette a lány szürke hétköznapjait. ******************************************* A "Kötetlen sebeink" c. trilógiám harmadik része, az "Elvarratlan szálaink" c. könyvem folytatása. Jó olvasást! Kezdés: 2024.11.08.

Könnyen jön, könnyen megy. Nincs ez másképpen a boldogsággal sem - az egyik percben még rózsaszínen látjuk a világot, a másikban pedig a boldog pillanatoktól megfosztva még annál is mélyebbre zuhanunk, mint ahol azelőtt voltunk. Ez így történt Reginával is, aki egy traumatizált gyermekkor után új esélyekben reménykedve új életet kezdett, ahogy pedig már minden a helyére állt volna, a régi sérelmei újra kopogtatni kezdtek az ablakán, ezáltal feltépett, friss sebekké válva. Hány visszaesésig élhet még bennünk a remény, hogy az ördögi köreink elhagyhatóak? Mit kell tennünk ahhoz, hogy végérvényesen változtathassunk az életünkön? Elhagyhatjuk mi is önerőből azokat a dolgokat, amiknek egész eddig a kilépésre vártunk? És mégis merre lehet az a bizonyos út a boldogsághoz, ami minden nehézség ellenére velünk maradhat? Hogyan és kivel léphetünk rá erre az útra, ha a múltunk árnyékától magunk elé is alig látunk? Egy történet folytatása egy tizenhét éves lányról, aki önmagán kívül mindent és mindekit figyelembe vett már élete során, ami folyamatosan csak próbára tette, hogy képes-e megőrizni még a reményét a boldogság megtalálására, és a megszokott körei elhagyására - de talán csak szüksége lenne valakire, aki kihúzza őt onnan. "Mindenki sebzett a maga módján. A kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e bekötni a sebeinket egymásnak ahelyett, hogy csak tovább mélyítenénk őket." ************************************ A "Kötetlen sebeink" c. könyvem második része. Kellemes olvasást! (Kezdés: 2024. február 26.)

Aki az árnyékában is a múlt sötétjét látja, annak talán a legnagyobb lépés, ha mégis a fénybe merészkedik. Sziráki Regina édesanyjával teljesen új életet kezdett, új helyen, új közösségben, de hamar megérzi, hogy hiába a sok új körülmény, ha ő maga hordozza magában azt a sok, régi sebet, amik alakították az utóbbi éveiben, a múlt árnyéka pedig még a mai napig a nyomában jár, és mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogyan éli meg az új életét. Lehetünk mások, lehet más az életünk egyik napról a másikra egy elhatározást követően? Meddig számít csak óvatosságnak, ha az esélyt sem adjuk meg, hogy olyan dolgokat engedjünk be az új életünkbe, amikkel kapcsolatban régen rossz tapasztalataink voltak? Vajon tényleg továbbléptünk már, ha még mindig kizárólag a múltban szerzett sebeink tanulságai alapján éljük az életünket? Egyáltalán továbbléphetünk mindenen előbb-utóbb, vagy néhány dolog egyszerűen csak velünk marad egy életre? A továbblépés jelentheti azt, hogy többet már nem tud mi visszahúzni? És ha önmagunk védelmében falakat húztunk fel magunk köré, vajon mennyire okos dolog hagyni, hogy mindezt valaki a szívünkig hatolva rombolja le? Egy történet egy tizenhat éves lányról, aki az elengedés nevében az új életébe is a váratlan dolgoktól elzárkózva lép át, egészen addig, amíg egy nap nem veszi észre, hogy már rég nem tud mindentől elzárkózni - és talán nem is akar többet. "Minden óvatosságból felépített falamat és észérvemet elhalványulni érzem, akárhányszor csak ránézek." *********************************************** Ez a történet néhány ponton kapcsolódik a Deja vu-sorozatomhoz, de itt az ott leírtak régebben megtörténtnek számítanak, illetve a kettő egymástól teljesen függetlenül is olvasható. Kezdés: 2023. aug. 28.

Egy lány és egy fiú, akik szinte testvérekként nőttek fel, de még ők maguk sem tudták meghatározni soha, hogy pontosan milyen szálak is fűzik őket egymáshoz. Laura és Luke kapcsolatának mondhatni történelme van, de csak ők ketten ismerik a teljes sztorit. Nem véletlenül, hiszen legszívesebben ők is elfelejtenék azokat az időket, amikor néhány rossz döntéssel felrúgták a barátságukat, ezzel egy hatalmas lavinát indítva el, ami egyenesen a szakadékba lökte őket. Mindenki azt gondolja, hogy 4 évvel ezelőtt, egy bizonyos szilveszter estén kezdődött kettejük harca, pedig az már a történet vége volt. Legalábbis Laura és Luke ezt hitték. De amikor egy családi esemény alkalmával véletlenül újra találkoznak és kiderül, hogy mindketten a városba akarnak költözni, akkor minden megváltozik. Mintha valaki megnyomott volna egy gombot, úgy indul el ismét kettejük harca tele érzelmekkel, fájdalommal és a szinte már őrjítő vonzódással, amit egymás iránt éreznek.