"- Nem mehetek végre haza? - Ki mondta, hogy nem mehetsz haza? - Senki csak gondoltam, hogy majd rám szólsz, hogy huzzam már el a csúnya pofámat innen, mert van jobb dolgod is. - Te nem vagy normális. - Miért is? - Mert nem vagy csúnya. Sőt nagyon is vonzó vagy... "

A mai napig emlékszem rá, hogyan kezdődött ez az egész cirkusz körülöttünk. Emlékszem a fekete bőröndre, az elcsukló, mégis izgatott hangra a kaputelefonban. Ahogy szégyellősen, mégis hatalmas mosollyal az arcán kezet rázott velem. Akkor a tudatalattim üvöltött. - Igen, ő az. Ő itt a végzeted! De az agyam racionális része nem hagyta kibontakozni ezeket az érzéseket. Túl sok seb volt a lelkemen ahhoz, hogy elengedjem magam. Mert ő komoly dolog volt, Őt szerettem! Szerelemmel.