༺ ꧁༺ ✞♡ ༻꧂ ❝-Hiszen vérzik! - rettentem vissza, mikor megláttam, amint a lefelé tartott fehér rózsán végigcsorog a vörös, hemoglobinnal telített folyadék. -Igazán? - kérdezte felemelve kézfejét, amely továbbra is görcsösen a tüskés rózsát markolászta. - Igazán - nevetett. Erre volt szükségem. A nevetésére, a jelenlétére. És Isten tudtam, mert ha nem lett volna tisztában vele, nem küldött volna vissza erre a helyre.❞ ꧁༺♚⌕༻꧂ ❝Minden tekintetben legyőzöttnek éreztem magam. Semmim sem maradt, amivel visszavághattam volna. Nem volt fegyverem, sem pajzsom, nem volt menedékhelyem, erős váram, ahová menekülhettem volna. René de Fontaine méregetett pár pillanatig, ezt követően közelebb hajolt, mire ösztönösen is behunytam szememet, elfordítottam fejemet, arcom elé emeltem kezemet. Közelebb hajolt, majd ellökte magát a faltól, ezzel kiszabadítva engem is kalitkámból, börtönömből. Kinyitottam szememet, karjaimat természetes állapotukba helyeztem vissza. -A mihamarabbi viszont látásra, Rose Moticelli - tűnt el a fal mögött. ❞ ༻

Mit tennétek a helyemben ha egyik napról a másikra minden megváltozna? Én kiakadtam. Elég durván. Édesanyám egyedül nevelt fel ezért örülnöm kellene, hogy végre újra rátalált a boldogság és szerelem. Viszont ez a kapcsolat rákényszerít engem, hogy az egész eddigi életem fenekestül felforduljon. A barátaim, az iskolám, az otthonom.. Mindent fel kell adnom, hiszen költözünk. Ha valaki ezt végiggondolja, akkor hamar rájön, hogy én vagyok ennek a történetnek az elszenvedője. A költözésünk előtt pár nappal a legjobb barátnőm elrángat egy buliba, ahol elég gyorsan végetér a jókedvünk egy neveletlen tuskó miatt, akit azzal a tudattal hagyok faképnél, hogy először és utoljára látom. Akkor még nem tudtam, hogy ennél jobban nem is tévedhettem volna nagyobbat mert ott, akkor kezdődött el csak igazán az én saját történetem. "A szívem szerelmes belé,az agyam utálja őt."