"Rezignáltan vettem tudomásul, hogy hozzávetőlegesen tíz másodpercem van, elérni a kijáratot. Közben a Néma Johann felocsúdott döbbenetéből, amiért ki merészeltem gúnyolni a fogyatékosságát, és ordenáré szitkok közepette utánam eredt. Na, ezt jól elintézted - gondoltam. Ekkor még elfuthattam volna, ki az ajtón, fel az utcára, be a Fordba, hogy csak a keréknyomokat meg a porfelhőt találta volna odakint, de nem voltam hajlandó még egyszer meghunyászkodni. Ha már az a sorsom, hogy egy veszett barom ma éjjel halálra verjen az Elysiumban, akkor azt méltósággal fogom viselni. A végén mégis hóhérom ellen fordult a végzet. Az egyik asztalon szemem sarkából egy súlyos, itallal teli palackot vettem észre. Megragadtam a nyakánál, és a lendülettel, amivel megfordultam, szétzúztam az épp ütéstávolságba lépő Néma Johann fején. A férfi megtorpant, szemei meglepetéstől és fájdalomtól kerekedtek el. Azonnal kétujjnyi széles, sötétvörös folyam eredt meg homlokán, majd hirtelen az egész arcát elöntötte a vér. A nagydarab, szívós fickó úgy rogyott össze, mint egy letaglózott ökör. Lehanyatló feje iszonyatosat csattant a ragacsos járólapokon. Én sztoikus nyugalommal lehajoltam hozzá, és kihúztam a mellényzsebéből kikandikáló százfrankosomat. - Egy ideig nem a pénz miatt fog fájni a fejed, barátom - súgtam bágyadtan a fülébe. Csodálkozó szemeibe üresség költözött, és még pont el tudtam lépni, mielőtt a feje körül növekvő sűrű, sötét tócsa elérte volna cipőm orrát." - Raymund, 1921. április 15.

„- ...amikor pedig megrázza a kereplőjét, az ég és a föld az ő hangját hallgatja, és az egész világegyetem meghajlik előtte. Odanézzen, monsieur Josef! Így húzza ki a rontást a betegből! A dobok most egészen halkan peregtek. A varázsló az egyik fekete csirkét tartotta a lábainál fogva, amely egyféle bűnbakként szolgálhatott, vagy magát a démont jelképezte. Néhány kört írt le vele a földön fekvő fölött - jobbra is, balra is -, majd hirtelen lecsapott gyomortájékra, és úgy tűnt, mintha valamit keservesen húzna kifelé a görcsökben rángatódzó betegből. Amikor végre sikerülni látszott neki, diadalmasan felkiáltott, és ökölbe szorított jobb kezét magasba tartotta, hogy a hallgatóság is megbizonyosodhassék a sikerről. Aztán fölemelte a csirkét, öklét a csőréhez illesztette és belefújt, a madarat pedig késlekedés nélkül a tűzbe vetette. A dobok felhangosodtak, a közönség és a harcosok üdvrivalgásban törtek ki, és a beteg rángása, aki minden bizonnyal eszméletét vesztette, alábbhagyott. A csodaorvos újabb csirkét vett ki a ketrecből, és a következő gyékényhez lépett. Az emberek lecsöndesedtek, a zene elhalkult, és az inyanga megismételte a rítust. Amikor az utolsó pácienshez, a törzsfőhöz ért, halálos csönd uralkodott el, a harcosok megmarkolták a dárdáikat, és feszülten figyeltek - a levegőben tömény félelem vibrált. Bongani is közelebb húzódott hozzám. - Most következik atyám - suttogta baljósan, és kezét a tenyerembe csúsztatta. - Amikor az utolsó csirke is a lángok martalékává lesz, a loango bedühödik és testet ölt." - Josef, 1925. május 31.

"*** bal kezének ujjaival szétfeszítette a szemhéjamat - bármennyire erőlködtem, nem sikerült zárva tartani. Halk pukkanást hallottam, ahogy az elmebeteg némber a jobb mutatóujját a pupillámba döfte. Abban pillanatban leírhatatlan fájdalom hasított az agyamba, akárha meteoreső záporozna a koponyámban, erős, fémes szagot éreztem és elöntötte a forróság az arcomat. De még ekkor sem állt le, tolta befelé az ujját lassan és kíméletlenül, ameddig a koponyacsontban meg nem ütközött. Soha nem éltem át efféle kínokat, elképzelni sem tudtam, hogy ilyen létezhet, s ha nincs a számban az M1911 csöve, talán akkor sem tudtam volna ordítani a bénító fájdalomtól. Néhányszor megforgatta ujját a szemgödrömben, de csak amidőn kihúzta, ájultam el. Nincs róla sejtésem, meddig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem, még mindig ott voltak, **** tűzforró tenyere tapadt a számra, és teljes súlyával nyomta a fejemet a párnába. - Na, hogy van a szeme felügyelő? Kacsintson ránk, ha lát - röhögött, és *** is nevetett vele. Nem reagáltam, így *** megint közelíteni kezdte az ujját, amire ösztönösen becsuktam a szememet, magam is csak ekkor fogtam fel, hogy teljesen ép. - Lát hát! Nem megmondtam, te uborkafejű? De valahogyan vissza kéne csinálni, hogy beteg legyen, túl jól van. - Én viszont kevésbé. - Lázad van? **** bólintott. - Akkor igyál belőle, csak ne idd ki teljesen. - Dehogy iszom belőle... Tudod, milyen az, amikor egy ilyenből iszol? Mintha a szennyvízcsatornából innál. - De a lázad elmúlna tőle? **** megint bólintott. [...] *** szemrebbenés nélkül döfött nyakon, **** pedig inni kezdte a véremet, de mielőtt a vérveszteségtől újfent elveszettem az eszméletemet, végigvágta a tenyerét és a nyakamra szorította." - Stolz felügyelő, 1926. november 20.

"Ahogy sétáltam a konyha felé, több fotográfiát is láttam a falon és más egyéb helyeken kitéve. Némelyiken felismertem Stolzot, de a legtöbb képen egy fiatal nő volt látható, többnyire pucéran vagy nagyon kevés ruhában, és az egész teste tele volt tetoválva. Mint hamarosan kiderült, ez a nő Coco volt. Miközben az undorommal küszködve igyekeztem úgy segíteni, hogy mennél jobban feltartsam, eldicsekedett vele, hogy valahol külföldön, talán Malajziában kurválkodott annakidején, a tetoválásait is ott csinálták, és irtó büszke volt a múltjára. Bár engem a legkevésbé sem érdekelt, hogyan kell a férfiakat ágyba csábítani, és miként kell a faszt helyesen megfogni, hagytam neki, hadd karatyoljon, legalább nyúlik az idő, Raymund addig is nyugodtan kutakodhat odabent. - Mennyi idős vagy, csillagom? [...] - Hamarosan tizenöt - feleltem. - Tizenötévesen én mán kétéve dógoztam. Imádtak a férfiak, és én is imádtam őket; tudtam, mi köll nekik. Ej, de a szépséget mán lerágta rullam az idő, de én mondom neked, hogy még ma is úgy lecumiznám Henri urat, hogy ódát írna Cocóhoz! Ha van egy kis időtök, akár még ingyér is... - Biztos vagyok benne, Coco, hogy a bátyám mindennél jobban szeretné ezt, de sajnos most nem maradhatunk ilyen sokáig. De feltétlenül megemlítem neki az ajánlatodat, és fel fog keresni. - Tegeztem, mert ezt akarta, és csak azért nem nevettem, mert a hányingerrel küzdöttem, és hogy ne szúrjam torkon a konyhakéssel, amivel az iszonyatos meggyes pitéjét vagdaltam szeletekre. De nem tettem, mert tudom, hogy Raymund nagyon csalódott lett volna, és egy újabb neuchâteli hulláról is gondoskodni kellett volna - arra meg most nem volt idő -, így csak vagdaltam azt az undorító süteményt, és elképzeltem, hogy Coco nyaka." - Anastasia, 1927. december 24.

Folytatódnak az előző kötetek eseményei. A Negyedik Stáció közvetlen folytatása; az előző stációk ismerete szükséges az Ötötdik Stáció maradéktalan megértéséhez. Új naplózó: Fedor von Bock (Franz ezredes) Új helyszín: USA, Második világháború helyszínei Fülszöveg hamarosan!

Folytatódnak az előző kötetek eseményei... Az Ötödik Stáció közvetlen folytatása; az előző stációk ismerete szükséges az Hatodik Stáció maradéktalan megértéséhez. Új naplózó: Ted Bundy Új helyszín: USA Fülszöveg hamarosan!

A Hatodik Stáció közvetlen folytatása; az előző stációk ismerete szükséges az Hetedik Stáció maradéktalan megértéséhez. Új naplózó: ? Új helyszín: ? Fülszöveg hamarosan!

Az Ego Sum Resurrectio et Vita c. regénysorozathoz tartozó érdekes vagy fontos kiegészítések kötete.