Yves Delamer olyan volt, mint aki éppen egy festőnek ül modellt. Tagjai mozdulatlanok voltak, kivéve a hajtinccsel játszó két ujját. Az időtlenség halvány aurája lengte körül. Yves Delamer örökké tudta varázsolni a múló pillanatot. Joseph emlékeibe kitörölhetetlenül bevésődött ennek a különös fiúnak a füzet fölé hajló, androgün szépségű arca... ...Nincs annál izgalmasabb és rejtélyesebb, mint amikor egy ember figyelmét felkelti egy másik ember. Egy megismételhetetlen, varázslatos pillanattól fogva ez a két ember összekapcsolódik. Láthatatlan, pókhálóvékony szál köti össze őket tudtukon kívül. Ők csak annyit veszne észre, hogy valami lassan elkezd megváltozni bennük. A világot a másikon keresztül kezdik el látni, és az a másik mindig ott lebeg, hogy árnyéka rávetülhessen az életre.

Körülvesznek, mint tóparton a szúnyogok naplementekor. Tárgyak mindenfelé. A polcokon szépen rendben, elrejtve a szekrényekben, a földön szerteszét szóródva, mélyen a szívemben. Az Ő tárgyai. A Mi tárgyaink. Múltszilánkok. Emlékdarabok... Valóban vége van! - csodálkozom hangosan, mintha egy álomból ébrednék rá a valóságra.