Nem tudtam, mikor fogok újra nevetni. Aztán megjelent ő. Egy csokival a zsebében és a világ legidegesítőbb félmosolyával. Sophia vagyok 17 éves, és nem úgy képzeltem el az életemet, hogy egy onkológiai osztály ablakából nézem az eget. Minden napom kiszámított és ismétlődő - reggeli, kezelés, pihenés, gondolatok, amiket senki sem hall. Aztán jön Daniel. Nem hős, nem különleges, sőt, elsőre kifejezetten idegesítő. De valami mégis más benne. Talán az, hogy nem próbál erőltetetten pozitív lenni. Talán az, hogy nem kérdez sokat, csak ott van. Vagy csak az, hogy nem fél rámnézni, amikor mindenki más lesüti a szemét.