Szabó Zója már gyerekként is másként érez. Néha tele van fénnyel és lendülettel, máskor olyan mélyre zuhan, ahonnan alig lát ki. Senki nem érti igazán, mi történik vele, ő maga sem. Csak azt kívánja, bárcsak álmodna. Ulrich Bence gyerekkora nem biztonságos. Olyan események árnyékolják be a mindennapjait, amelyek lassan megtanítják arra, hogy a csend nem nyugalom, hanem menekülés. Hogy a valóság néha nem azért ijesztő, mert megtörténik, hanem mert senki nem mondja ki, hogy megtörtént. Ahogy nőnek, a világ nem lesz tisztább. Inkább csak megtanulják elviselni a repedéseit. Zója saját elméjének hullámzásában próbál kapaszkodót találni, Bence pedig abban, hogy ne veszítse el teljesen a határt álom és emlék között. Amikor már nincs hova felnézni, csak egy dolog marad: elhinni, hogy valahol mégis létezik egy hely, ahol mindez nem fáj ennyire. Ahol a sötétség nem nyel el mindent. Ahol a csend nem üres. Ahol talán még lélegezni lehet. A fellegek felett.

Van valami különleges a naplementében, de vajon csak a szomorúak látják ezt? Pihe és Tömpe együtt keresik a választ.

arról, hogy a csend súlya alatt is törékeny fény villanhat fel.

Egy lakás. Két világ. Végtelen félreértés. Ingrid Jensen, harmadéves pszichológia szakos hallgató a Bergeni Egyetemen, pontosan tudja, mitől működik egy emberi kapcsolat és mitől nem. Ő nyugalmat, struktúrát és zavartalan egyetemi éveket szeretne. Olyan lakótársat, aki nem hagyja nyitva a hűtőt, nem rendezi át hajnali háromkor a bútorokat, és főleg nem flörtöl vele minden alkalommal, amikor kilép a szobájából. Aztán beköltözik Adrien Roux. Adrien Roux, a francia cserediák, nemrég költözött Bergenbe, hogy folytassa a Nemzetközi tanulmányait. Legalább olyan kíváncsi a következő kávé elkészülésére, mint arra, miért feszült az új lakótársa. Hangos, lezser, kiszámíthatatlan és borzasztóan sármos. Ingrid már az első nap meg van győződve róla, hogy vele nem fognak kijönni. Adrien viszont nem az a típus, aki könnyen ismeri el a határokat. Ahogy a hétköznapok összefolynak az esős bergeni délutánokkal, a közöttük lévő falak lassan megrepednek. Ingrid pedig egyre inkább rádöbben: bár mindent képes elemezni, a saját érzéseit valahogy mégsem tudja megfejteni.

Egy nyári éjszaka. Egy pokróc. Két ember, akik nem mondanak ki mindent, de mindent éreznek. Amikor lehull az első csillag, mindketten ugyanazt kívánják. Talán véletlen. Talán sors.

Hat fiatal. Egy elmegyógyintézet. Mayer Renáta úgy érzi, elárulják a nagyszülei, amikor beleegyeznek abba, hogy a lányt önszántán kívül beutalják a Vasréti Elmegyógyintézetbe. Azt mondják, csak pár hét, kivizsgálásra. De Renáta tudja: innen nem szokás csak úgy kisétálni. Az intézet falai között öt másik fiatallal hozza össze a sors, mindegyikük saját démonaival küzd, saját történetekkel, amelyek vagy összetartanak, vagy darabokra szaggatnak mindent. Ahogy egyre mélyebbre ásnak a múltban, és a saját elméjükben, a hat fiatal rájön: talán nem is ők a betegek. Hanem az, ami körülveszi őket.

Patrik már egy éve tünetmentes, úgy tűnik, végre rátalált a gyógyulás útjára. Ám egy reggel minden megváltozik. Amint felébred, régi ismerősként köszönti a mellkasát szorító súly, a fejében zűrzavarként keringő gondolatok, és az a bénító fáradtság, amely egy pillanat alatt lerántja oda, ahonnan olyan nehezen kapaszkodott fel. A hónapok alatt felépített biztonság meginog, mintha sosem létezett volna. Patrik próbál józan maradni, meggyőzni magát, hogy ez csak egy átmeneti visszaesés, de a mélyben ott motoszkál a kérdés: vajon az egész csak önámítás volt? Ebben a bizonytalan helyzetben egyvalami nyújt kapaszkodót: Zsombor, a barát, aki mellett akkor is ott van, amikor minden más összeomlik.

arról, hogy néha az is elég, ha csak vagy.

Amikor Elizabeth, a walesi hercegnő, úgy dönt, hogy testőrével együtt eltűnik a világ szeme elől, nem is sejti, hogy a legnagyobb kihívás nem a menekülés lesz, hanem a budapesti tömegközlekedés. Miközben ő próbál eligazodni a buszjáratok dzsungelében, testőre kenyérmorzsákkal a zsebében kacsavadászatra indul. Vajon sikerül valóban elrejtőzniük, vagy saját maguknak okoznak egy felejthetetlen kalandot, amely mindent felborít?

Vanya létezése a homály peremén ingadozik, ahol a múlt csupán széthullott emlékképek sorozata, egy letűnt élet, amelyet erőszakkal töröltek ki belőle. Gyermekkorát elrabolták, a neve már nem sajátja, és minden, ami egykor emberré tette, most a birodalom kovácstüzében olvad el, hogy tökéletes fegyverré formálódjon. Az orosz tisztek nem csupán a testét edzik könyörtelen kiképzéssel, hanem a lelkét is újraírják, míg végül nem marad más belőle, csak egy árnyék, amely a cár akaratát követi. Grúzia - az egyetlen otthon, amely valaha igazán az övé volt - egy halványan derengő, fájdalmas emlék csupán, amelyet ki akarnak égetni belőle. Egy meghódított földdarab, amelynek már nincs hangja, nincs szabadsága, nincs joga ellenállni. A világ közben változik, forrong. A birodalmak egymásnak feszülnek, határok rajzolódnak és mosódnak el, miközben Grúzia népe a perzsák és az oszmánok szorításából alig kiszabadulva most az orosz hódítók vasmarkában vergődik. Vanya pedig ennek a gépezetnek az egyik láncszemévé válik, egy akarata ellenére kovácsolt karddá, amelynek nincs választása, csak engedelmeskedni. A tisztek, akik formálják, soha nem tanították meg a könyörületet, mert számukra az együttérzés nem erény, hanem gyengeség. Itt nincs helye kételynek, nincs joga emlékezni arra, ki volt egykor - csak a szolgálat, a hűség, a birodalom törvénye létezik. De lehet-e egy fegyvernek saját akarata? Megőrizheti-e valaki a lelkét ott, ahol az embert csupán eszközzé silányítják?