Hat fiatal. Egy elmegyógyintézet. Mayer Renáta úgy érzi, elárulják a nagyszülei, amikor beleegyeznek abba, hogy a lányt önszántán kívül beutalják a Vasréti Elmegyógyintézetbe. Azt mondják, csak pár hét, kivizsgálásra. De Renáta tudja: innen nem szokás csak úgy kisétálni. Az intézet falai között öt másik fiatallal hozza össze a sors, mindegyikük saját démonaival küzd, saját történetekkel, amelyek vagy összetartanak, vagy darabokra szaggatnak mindent. Ahogy egyre mélyebbre ásnak a múltban, és a saját elméjükben, a hat fiatal rájön: talán nem is ők a betegek. Hanem az, ami körülveszi őket.

Patrik már egy éve tünetmentes, úgy tűnik, végre rátalált a gyógyulás útjára. Ám egy reggel minden megváltozik. Amint felébred, régi ismerősként köszönti a mellkasát szorító súly, a fejében zűrzavarként keringő gondolatok, és az a bénító fáradtság, amely egy pillanat alatt lerántja oda, ahonnan olyan nehezen kapaszkodott fel. A hónapok alatt felépített biztonság meginog, mintha sosem létezett volna. Patrik próbál józan maradni, meggyőzni magát, hogy ez csak egy átmeneti visszaesés, de a mélyben ott motoszkál a kérdés: vajon az egész csak önámítás volt? Ebben a bizonytalan helyzetben egyvalami nyújt kapaszkodót: Zsombor, a barát, aki mellett akkor is ott van, amikor minden más összeomlik.

Vanya létezése a homály peremén ingadozik, ahol a múlt csupán széthullott emlékképek sorozata, egy letűnt élet, amelyet erőszakkal töröltek ki belőle. Gyermekkorát elrabolták, a neve már nem sajátja, és minden, ami egykor emberré tette, most a birodalom kovácstüzében olvad el, hogy tökéletes fegyverré formálódjon. Az orosz tisztek nem csupán a testét edzik könyörtelen kiképzéssel, hanem a lelkét is újraírják, míg végül nem marad más belőle, csak egy árnyék, amely a cár akaratát követi. Grúzia - az egyetlen otthon, amely valaha igazán az övé volt - egy halványan derengő, fájdalmas emlék csupán, amelyet ki akarnak égetni belőle. Egy meghódított földdarab, amelynek már nincs hangja, nincs szabadsága, nincs joga ellenállni. A világ közben változik, forrong. A birodalmak egymásnak feszülnek, határok rajzolódnak és mosódnak el, miközben Grúzia népe a perzsák és az oszmánok szorításából alig kiszabadulva most az orosz hódítók vasmarkában vergődik. Vanya pedig ennek a gépezetnek az egyik láncszemévé válik, egy akarata ellenére kovácsolt karddá, amelynek nincs választása, csak engedelmeskedni. A tisztek, akik formálják, soha nem tanították meg a könyörületet, mert számukra az együttérzés nem erény, hanem gyengeség. Itt nincs helye kételynek, nincs joga emlékezni arra, ki volt egykor - csak a szolgálat, a hűség, a birodalom törvénye létezik. De lehet-e egy fegyvernek saját akarata? Megőrizheti-e valaki a lelkét ott, ahol az embert csupán eszközzé silányítják?

Leginkább olyan váratlan és irányíthatatlan eseményekre utal, amelyek kívül esnek az ember befolyásán - például egy bántalmazó kapcsolat látszólag ártalmatlan kezdetének kibontakozása.

Harley kudarcot vall egy küldetésen. Mindenhol őket látja és hallja. Figyeli, ahogy a keze lassan kicsúszik a fiú kezéből, látja, ahogy a növekedésben lévő test zuhan, és élettelenné válik, ahogy a fiatal élet, mely még alig bontakozott ki, hirtelen véget ér. Hallja egy anya megtörését, és a társak visszafojtott rémületeit. A szeme nem hagy ki semmit. Minden apró mozdulatot, minden hangtalan sikoltást, minden utolsó pillantást. Precízen és teljes pontossággal követi a tragédiát, mintha valahol mélyen tudná, hogy csak így válhat teljesé a kínzás, amit az álmok világában újraélhet, ahol minden fájdalom, minden szörnyűség tökéletesen és végtelenül visszatér.

Gyilkos, öngyilkos. Pál két szék között vergődik: a gyilkosság bűntudata marcangolja, miközben az öngyilkosság gondolata kísérti. Harag és kétségbeesés feszíti szét, mint aki minden oldalról csapdába esett. Lelke már nem tiszta, és ő maga is tudja, hogy Isten országának kapui zárva maradnak előtte. Mélyen belül érzi a sötétség jeges szorítását, a gonosz karmait, amelyek egyre mélyebbre rántják őt a bűnhődés árnyékvilágába.