Párizs - a város, ahol a divat lélegzik, és minden utcasarok új történetet suttog. A Champs-Élysées fényei alatt Hongjoong, a fiatal és makacs divattervező, a vázlatfüzetébe kapaszkodva próbálja áttörni a divatvilág jéghideg kapuit. Minden öltése, minden vonala a küzdelméről mesél - arról, hogy bár a világ talán nem hisz benne, ő mégis hisz az álmaiban. Seonghwa a modellvilágban keresi a helyét. Az ügynökségek rideg pillantásai és elutasító szavai mögött azonban ott lapul a fiú, aki a kifutó fényében szeretne élni. Amikor Hongjoong ruháiban áll a kamera elé, valami megváltozik: nemcsak a testét, hanem a lelkét is látják. Párizs szívében, ahol a sikert gyakran árnyék kíséri, két magányos álmodozó talál egymásra. Miközben a fények felé haladnak, rá kell jönniük, hogy a legnagyobb csoda talán nem a kifutó végén, hanem egymás tekintetében vár rájuk.

Az iskolaudvar reggeli zaja úgy hömpölygött körülöttem, mint egy ismerős, tompa háttérzene - nevek, nevetések, cipők koppanása a márványon, és a távolból az autók zúgása. A nap sugarai még gyengén csillantak meg a gimnázium kovácsoltvas kapuján, amelyen minden reggel ugyanazzal a feszültséggel léptem be. A Selyemhegyi Akadémia nem az a hely volt, ahová hozzám hasonlók valóban tartoztak. Miközben próbáltam beleolvadni a szürke egyenruhák tengerébe, újra és újra csak rá gondoltam. Song Seonghwa. A fiú, aki az arisztokrácia jéghideg vérvonalát hordozta a vérében, mégis melegebben nézett rám, mint bárki más az életemben. Mindenki tudta, ki ő. A családja neve aranybetűkkel volt beírva a város történelmébe, cégek, jótékonysági alapítványok, politikai kapcsolatok - az elit szent szövetében ő volt az egyik legszorosabb fonál. Én pedig? Egy ösztöndíjas lány a külvárosból, akinek az anyja két állásban dolgozott, hogy ki tudja fizetni a villanyszámlát. Azt hittem, a világ legnagyobb titka az volt, hogy Seonghwa néha rám mosolygott. Aztán egy nap megfogta a kezem. De amiről nem tudtam, az az, hogy a Song család már eltervezte a jövőjét. Egy másik lánnyal. Egy másik világgal. Egy másik életet, amibe én nem fértem bele. Számukra én csak egy pillanatnyi kilengés voltam - egy szélfútta szirma annak a virágnak, amit ők már rég beültettek egy aranyozott üvegházba. Ez a történet arról szól, hogyan próbáltunk a szabályok között létezni, miközben azok napról napra szorítottak egyre jobban. Arról, hogy mit jelent igazán választani - nemcsak egymást, hanem saját magunkat is. És arról, hogy a szirmok nem válogatnak a szélben - csak sodródnak... vagy megpróbálnak szárnyalni.

Amikor a fények kialszanak, és a taps elhalkul, csak ketten maradnak - két szív, amely ugyanazért az álomért dobog. Hongjoong és Seonghwa kapcsolata nem csupán közös munka eredménye. Ez egy harcokkal, könnyekkel és hallgatólagos ígéretekkel szőtt kötelék, amely az idő próbáit is kiállta. A Matz nem csupán egy barátság története, hanem két lélek egymásra találása egy világban, ahol könnyű elveszni. Ahol minden mosoly mögött áldozatok rejtőznek, és ahol az igazi erő nem a színpadon, hanem a csendben, a háttérben születik.

Nem vagyok különleges. Csak egy átlagos lány, aki túl sokat álmodozik, és túl keveset vár az élettől. A repülőtér zajos forgatagában azonban minden megváltozott. Egy elveszett beszállókártya, egy összetévesztett kapu, és egy fiú, aki úgy mosolygott rám, mintha ismerne. „Segíthetek?" - kérdezte, miközben a bőröndömet próbáltam kihalászni a földre borult kupacból. A hangja megütötte a fülemet, az arca pedig furcsán ismerősnek tűnt, bár biztos voltam benne, hogy még soha nem találkoztunk. Nem tudtam, hogy ő Felix, a Stray Kids együtted egyik híres tagja. Számomra ő csak a kedves idegen volt, aki megállt segíteni, mikor mindenki más továbbment. Aztán rájöttem, hogy ő nem csak valaki - hanem mindenki. Egy idol, akit milliók imádnak. A sors különös tréfája, hogy az én életem nyugalma és az ő csillogó világa ugyanazon a repülőtéren találkozott. Nem kellett volna újra összefutnunk, de valahogy mindig ott volt. Egy mosoly a tömegben, egy halk köszönés, egy beszélgetés, ami órákig tartott. Ez a történet nem arról szól, hogy hogyan találkoztam egy hírességgel. Ez a történet arról szól, hogy hogyan talált rám valaki, amikor a legkevésbé vártam, és hogyan mutatta meg, hogy a szerelem még a legkaotikusabb pillanatokban is ránk találhat. A " ..........." te vagy. Nyugodtan olvasdd bele a neved a történetbe és légy részese az utazásnak.

Az idő nem egyenes vonal. És sosem volt az. Valahol a dimenziók közötti törékeny hálóban egy lift megállt - halkan zörrent, majd fémes nyögéssel nyílt ki az ajtaja. A fiú, aki kilépett belőle, nem ismerte fel a világot, ahová érkezett. A levegő vibrált. Mintha a zene - valaha ismert ritmusok és dallamok - ki lennének tépve ebből a valóságból. Se hang, se élet. Csak szabályosság. Csend. Másutt, egy másik világ peremén, egy másik fiú egy betiltott dalt játszott egy lepusztult zongorán. Az ujjai remegtek, miközben a hangok feltörtek a hangtalan falak közül. Ez a dallam volt az utolsó, amit még nem vettek el tőle. Az utolsó, amit a rendszer nem cenzúrázott ki az emlékeiből. És ekkor megrepedt valami. Nem a levegő. Nem az idő. A valóság. A hasadás mindkét világot elérte. Képek villantak fel - idegen arcok, mégis ismerősek. Lépések visszhangja, amely nem az övék volt. Ajtók, amelyek nem oda nyíltak, ahová kellett volna. Egyikük sem tudta még, de már úton voltak egymás felé. A lift újra mozdult. A dallam újra szólt. És a dimenziók hívására válasz született.

- Egyszer... - kezdte Seungmin, a haját túrva zavartan - ...egyszer csak abbahagyhatnánk a versengést. Felnéztem rá, nem tudva, hogy tréfál-e. - Mi lenne, ha egyszer csak... együtt nyernénk? - folytatta halkan. - Te meg én. Nem egymás ellen, hanem egymásért. A szívem a torkomban dobogott, de nem mondtam semmit. Csak mosolyogtam, olyan ostobán, mintha már meg is nyertük volna a legfontosabb versenyt.

Jeongin a kamerát tartotta, és éppen rám fókuszált. - Mosolyogj - kérte. - Ez lesz az utolsó képünk ebbe az évbe. Nevettem, de a szemem sarkában éreztem a könnyeket. Ahogy a vaku villant, tudtam: ezt a pillanatot semmilyen album nem tudja majd igazán megőrizni. - Ne aggódj - mondta Jeongin. - Én emlékezni fogok rád. Akkor is, ha mindenki más elfelejtene.

A fű nedves volt a hátam alatt, de nem törődtem vele. Felix a csillagokat nézte, aztán rám pillantott, mintha valamit mondani akarna, de meggondolta magát. - Mit kívánnál most, ha lehetne? - kérdeztem halkan. Felix elmosolyodott, olyan mosollyal, amitől egy pillanatra minden félelem eltűnt belőlem. - Talán... azt, hogy ez az éjszaka sose érjen véget.

Az ajtóm előtt állt, egy pizzásdobozzal a kezében, zavartan mosolyogva. - Békét ajánlok - mondta. - Meg pizzát. Nevetnem kellett. Egyszerre volt bosszantó és nevetséges, ahogy ott toporgott. - Jól van, Jisung. De csak mert éhes vagyok - feleltem, miközben beengedtem. És abban a pillanatban, ahogy belépett, valami megváltozott. Mintha az otthonom is kicsit melegebb lett volna tőle.

A szobában sötét volt, csak a laptop kékes fénye világította meg Changbin arcát. A hangszóróból halk, reszkető szöveg szólt: egy dal, amit még sosem hallottam tőle. A szavak között ott voltam én is. A mosolyom, a félelmeim, minden kimondatlan pillantás. Changbin halkan megköszörülte a torkát, és anélkül, hogy rám nézett volna, odasúgta: - Ezt... neked írtam. De ha nem tetszik... törlöm.