arról, hogy néha az is elég, ha csak vagy.

Aziel csúnyán visszaesik. A barátai távoli országokban vannak, a barátnőjéről pedig semmi hír, így marad neki - szerinte - a tenyérbemászó pszichológusa, a - szintén szerinte - energiavámpír pszichiátere, valamint Vanya, a hófehér görény, aki különös tehetséggel zavarja meg a legfontosabb elfoglaltságait. (Értsd: gumicukrot enni egy párna- és takaróerődben, miközben Sims-ezik.) Mivel sürgősen szüksége lenne egy stabil napi rutinra és néhány stresszmentes hobbira, a pszichológusa naplóírást javasol. Aziel azonban néhány próbálkozás után arra jut, hogy a napló nem neki való. Úgyhogy podcastot indít, ami természetesen egyáltalán nem vezet kínos helyzetekhez, félresikerült terápiás felismerésekhez és teljes érzelmi káoszhoz. Ugyan mi baj történhetne?

Harley kudarcot vall egy küldetésen. Mindenhol őket látja és hallja. Figyeli, ahogy a keze lassan kicsúszik a fiú kezéből, látja, ahogy a növekedésben lévő test zuhan, és élettelenné válik, ahogy a fiatal élet, mely még alig bontakozott ki, hirtelen véget ér. Hallja egy anya megtörését, és a társak visszafojtott rémületeit. A szeme nem hagy ki semmit. Minden apró mozdulatot, minden hangtalan sikoltást, minden utolsó pillantást. Precízen és teljes pontossággal követi a tragédiát, mintha valahol mélyen tudná, hogy csak így válhat teljesé a kínzás, amit az álmok világában újraélhet, ahol minden fájdalom, minden szörnyűség tökéletesen és végtelenül visszatér.