Egy olyan világban járunk bolygónk 1981. évében, ahol az emberiség tökéletes egyensúlyban él a természettel. Az emberek különleges képességekkel születnek, úgy nevezett affinitással, amivel testük-lelkük képes együtt rezonálni a természet által ajándékozott kristályokkal, kövekkel és kőzetekkel.Ebben az utópisztikus világban a Prismatika főhősei ugyanolyan tinédzserek, mint bárhol máshol; hibáznak, nevetnek, sírnak és szerelembe esnek, keresik önmagukat, néha pedig elvesznek. Együtt döbbennek rá, hogy még egy tökéletesnek tűnő világban is szembe kell nézniük olyan akadályokkal, mint a társadalmi megbélyegzés, kirekesztés, családon belüli elhanyagoltság, erőszak, iskolai bullying, vagy éppen félelem attól, hogy mi lesz, ha megcsókolod a legjobb barátod? Niall Morgan életében sok az alig. Alig töltötte be a tizenötöt. Alig 160 centi. Alig szerezte meg élete első barátját, és alig alapította meg a PSI- klubbot, de a klub tevékenységek kalandozásait beárnyékolják a középiskolás lét lidércei; dolgozatok, iskolai erőszak és első szerelmek. Kris Briar soha nem hitte volna, hogy valaha is találkozik majd valakivel, aki elhiszi neki: látja a szellemeket. Miután Niall megmenti őt a középiskola második napján és megkötik életük első barátságát, Kris szürke, magányos élete hirtelen kiszínesedik. Otthoni dolgai azonban újra és újra beárnyékolják a fiatal fiú szárnybontogatását. Rahim Rawi szinte kívülről szemlélte saját eletét: semmi és senki nem tartozott igazán hozzá, szülei épp ennyire nem várnak tőle semmit. Izgalmasnak tűnt egy szemrevaló osztálytársát kajtatni, de észrevétlenül Rahim saját életébe csöppent, amiben még ő maga sem igazodik el. Afshin Rawi semmi mást nem szeretne csak rajzolni. Festeni, illusztrálni, de szülei más kényszerítik a tizenhat éves tehetséges fiú életét, depresszióba hajszolva őt.

A Ködben járóhoz hasonló, félperces kis szöszök gyűjteménye. Újabb érzések, gondolatok, tűnődések.

Kis egypercesek sorozata, réges-régi írások, amik annak idején a blogomból kimaradtak. Szeretem a ködöt. Szeretem a misztikumát, szeretek elveszni benne, szeretem, hogy elrejt, hogy senki nem láthat, ha én nem akarom. Szeretem, hogy sejtelmes, mégis valós, szeretem, ahogy lágyan beburkol. Szeretem, mert olyan, mintha egy mesében járnék, és szeretek egyedül lenni benne. Szeretem, mert ha belépek a birodalmába, minden elcsendesedik, és tisztán hallom a lelkem hangját.