Dániel a semmiben állt, a lebegő romok között. A tojásdad tárgy egyre nehezebb lett a tenyerében, mintha mérlegelné a fiú szívét. Az árnyalak újra megszólalt, most mélyebb, hidegebb hangon: — A város nem kérdezett meg téged, mielőtt sorsot adott. Most te kérdezd meg magadtól: meg akarod-e menteni azt, amit nem is ismersz? A kérdés beléhasított. Nemrég még csak egy poros könyvtárban volt, gondolatok között bolyongó fiú. Most pedig itt áll, egy világ sorsa a kezében. Hirtelen egy fénycsík hasított át az ürességen. A város kristályai újra felragyogtak, és egy hang, sokkal lágyabb, ismerősebb — talán Elanoré — átsuhant rajta: — Minden döntés egy mag. Csak az számít, mit nevelsz belőle. Dániel ekkor felnézett. A tojásdad tárgy vibrálni kezdett, majd lassan lebegni a keze fölött. Úgy érezte, tudja, mit kell tennie. Visszatérek. De nem csak megmenteni a várost, átformálni. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a tárgy vakító fényt bocsátott ki, és ő újra a Kristályerdő szélén találta magát. A kezében most már nem tojásdad forma volt, hanem egy kristálymag, amelyből finom gyökerek nőttek a tenyerébe. Élő volt. Mirna ott várt rá, mintha csak egy pillanatra tűnt volna el. — Te választottál… — mondta halkan, és a szemében könny csillant. — Most jöhet a neheze. Mert a város felé ekkor egy repedés hasadt az égre. Nem jövő volt… hanem valami más. Valami, ami figyelt. És ami el akarta venni a magot.

Dániel második éjszakája közeledett. Az ezüstfény sűrűbb lett a levegőben, mint ha apró csillagokat sodort volna a szél. Mirna újra meglátogatta őt, de most nem volt egyedül. Egy különös, lebegő gömb lebegett mellette – áttetsző volt, és belül valami… tojásdad forma forgott lassan. — Ezt ma reggel találtam a Kristályerdő szélén — mondta a lány. — A város még soha nem látott ilyet. És amikor megérintettem, a neved suttogta. Dániel óvatosan a gömb fölé hajolt. A tojásdad tárgy valóban nem illett ide: nem volt kristály, nem volt élő, és mégis… pulzált. Mint egy szív. Vagy egy… mag? Amint közelebb ért, a gömb szétfoszlott, és a tojásdad tárgy puhán a tenyerébe hullott. Meleg volt. Sima. És egyszerre kezdett világítani. Ekkor a város zaja elhalt. Minden elnémult. Egy hang, már ismerős, de most sokkal tisztábban, így szólt benne: „A mag a jövő. De nem minden jövő élet. Ha rossz kézbe kerül, a fény örökre kialszik.” A fény egy pillanatra elvakította, és amikor újra látni kezdett, már nem volt a városban. Egy másik helyen állt — sötét, üres térben, ahol a Holdpor Város romjai lebegtek darabokban a semmiben. — Ez… a jövő lenne? — suttogta rémülten. A tojásdad tárgy most sötéten izzott a tenyerében. És egy árnyalak lépett elő a homályból. Nem lehetett kivenni az arcát, csak annyit mondott: — Választanod kell, Dániel. Te vagy a kulcs. Visszaviszed a magot a városba… vagy elrejted. Mert amit megmentesz, az örökre megváltozik.

Dániel első éjszakája a városban álmatlanul telt. Egy aprócska kristályházat kapott a Holdudvar szélén, ahonnan rálátott a város fölött lebegő, szinte mozdulatlan, kékes fényű holdra. A házban nem volt ágy, csak egy lebegő, puha felhőpárna, amely ringatta, mint egy csónak. Ám hiába a kényelem, Dániel fejében csak zakatoltak a kérdések: Miért van itt? Mi ez a hely? Milyen választás vár rá? Másnap hajnalban, mikor az ég világosodni kezdett, egy kislány állt az ajtajában. Haja olyan volt, mint a csillagfény, szemei mélylilán izzottak. — Te vagy az új fiú, igaz? — kérdezte csilingelő hangon. — Én Mirna vagyok. A hangokat hallgatom. Téged már régóta hallanak. — A hangokat? — nézett rá értetlenül Dániel. Mirna bólintott, és megkocogtatta a füle mögötti kis medált, amely azonnal csilingelni kezdett. — Itt minden hangnak emlékezete van. A város hallja, amit kimondasz. És amit nem is mersz kimondani. A lány kézen fogta Dánielt, és egy kanyargós sikátoron át egy hatalmas, áttetsző kupolához vezette, amit a város szívének neveztek. Bent egy óriási kristály állt, körülötte spirál alakban lebegtek kisebb kődarabok. A levegő mélyen zümmögött, mint egy távoli dal. — Ez a város lelke — suttogta Mirna. — És mostanában valamiért fél. Dániel közelebb lépett, és mikor megérintette a fő kristályt, egy erős lökéshullám száguldott végig a termen. A lebegő kövek forogni kezdtek, a zümmögés harsogássá vált, és egy hang szólt belőle: „Az idegen hozza a döntést. A fény vagy az árny lesz a jövő?” Dániel hátrébb hőkölt. A város valóban élt. És ő tényleg fontos volt neki. — Mi ez a döntés? — kérdezte rémülten. Mirna lehajtotta a fejét. — A város tudja, hogy valami közeleg. Egy törés az időben, egy sötét árny, amit csak te állíthatsz meg. De ha nem vagy rá felkészülve… az egész Holdpor Városa elvész. Dániel ekkor érezte először, hogy a sorsa már nemcsak az övé. És még két éjszakája volt, hogy megértse, mit kell tennie.

Egyszer réges-régen, egy rejtett völgyben élt egy város, amit csak akkor lehetett meglátni, amikor telihold volt, és a levegőben ezüstösen szikrázott a por. Ez volt Holdpor Városa. A házak kristályból készültek, és a macskaköves utcákon csillámló fények vezették az utazókat — ha egyáltalán bárki eljutott odáig. A város lakói nem voltak egészen emberek. Egykor halandók voltak, de mikor megérkeztek ide, és a holdpor megérintette őket, valami megváltozott. Nem öregedtek többé, és mindegyikük kapott egy különleges képességet. Volt, aki a széllel tudott beszélni, más pedig az álmokat szőtte valósággá. Egy napon egy fiú érkezett a város szélére. Nem tudta, hogyan került ide — az utolsó emléke az volt, hogy egy elhagyatott könyvtárban lapozgatott egy poros, régi könyvet, ami hirtelen fénylett fel. A neve Dániel volt. A városlakók összegyűltek a főtéren, kíváncsian nézve az új jövevényt. Az öreg Elanor, a Holdpor őrzője, megszólalt: — Aki ide talál, annak szíve tiszta, és szándéka fontos. De nem mindenki maradhat. Három éjszakád van, hogy megtudd, miért vagy itt. És így kezdődött Dániel kalandja, tele álomlényekkel, titkos ajtókkal, és egy választással, ami nemcsak az ő sorsát, hanem az egész Holdpor Városát megváltoztathatta…