A torony ebédlőjében éjfélt ütött a nagy falióra. A két fiú édesen aludt, végre puha ágyban a hideg föld helyett, na meg persze jóllakottan, mikor a szoba ajtaja nyikorogva kitárult. Hajszálakból szőtt fekete karok nyitották ki. Abban a pillanatban két ezüstkereszt volt a toronyban. Az egyik a szobában, az éppen egy beszélő lókirályról álmodó Zen nyakában, a másik a vízben ringatódzott békésen a macskalábú kád mélyén. A nyitott ajtón Beatrice lépett be. Háromszáz év hosszú idő volt, de most végre könnyíthetett a szenvedésén. Halkan Mir ágya mellé lépett. - Köszönöm, hogy megszülettél. - suttogta a kisfiú fülébe, azzal a nyakába mélyesztette a fogait.