Soltész Emma A 19 éves lány hatalmas foci rajongó, aki végig követte a Magyar Válogatott franciaországi életét,igaz csak a televízión keresztül, de mindig megragadta az alkalmat, amikor láthatta játszani a saját országát 44 év után. A Magyarország-Belgium mérkőzésen hazánk vereséggel tér haza, de itthon,Budapesten, egy közönségtalálkozó vár rájuk a Hősők terén, ahova Emmának sikerül kijutnia. Vajon mi fog történni a találkozón a fociszerelmes lánnyal? A történetben a valóság keveredik a fantáziámmal!

Hangzavar volt, meleg és párás nyári idő... Ő ott állt a pályán, már a meccs vége volt. A barátnőm és én lementünk a pálya széléhez, hogy kapjunk pólót, de ez nem jött össze. Álltunk ott, szomorúan, elkeseredetten; hihetetlen, hogy 18 éves érett lányokból mit vált ki az, ha nem kapják meg, amit akarnak. Kisétáltunk a stadionból, elbúcsúztunk egymástól, majd elindultam a metró felé, de valakibe beleütköztem. - Hé! - néztem az emberre, aki belém jött vállával. Egy fiú volt, sapka volt rajta, így arcát nem tudtam felismerni. - Bocsi, nem igazán figyeltem. - mondotta halkan, hangja lágy volt és meleg. - Semmi, én se... A meccsen filóztam, meg persze Nagy Ádámon... - nevettem fel, mire a srác feljebb tolta a sapkáját. - Oh, szóval rajtam? - nézett le szemeimbe. Csak álltam ott, megdermedve és nem mertem megszólalni. A nyári szellő elkezdett fújni, ezzel arcomba nyomta szőke loboncomat. - Van macskád? - nevetett fel, gondolom a némaságomra utalt; hisz megszokott mondás „a cica vitte el a nyelved? „ - Nincsen... - morogtam az orrom alá, teljesen megszeppenve. - Viszont megvagyok rátok sértődve... - vigyorogtam. - Miért is? - sóhajtott, majd egy vigyorral megajándékozott. Nem tudtam elhinni, hogy a Fradi egyik középpályása, nem utolsósorba a kedvencem, velem leállt trécselni. - Nem kaptam pólót... - néztem rá, durcás ábrázattal. Ádi elkezdett kutakodni a sporttáskájában, majd előrántotta a bemelegítő pólóját. - Tessék, itt van ez, remélem, megfelel. - nézett rám egy széles mosoly kíséretében. - Majd még találkozunk szöszi. - súgta a fülembe, majd visszavette a sapkáját és elment a másik irányba. Ott álltam teljes mértékben meglepetten, földbegyökerezett lábakkal a stadion előtt.

"-Érdeklődik valami iránt?-kérdeztem kétségbe esetten. -Igen. -Király!És mi az?-lelkesedtem fel. -A hullócsillagok..."

Drága Olvasók! Kitört az EB láz, és ezt meg is értem. Egy új történet helyett inkább egy kis novellával ajándékozlak meg Titeket, ami az egyik kedvenc focistámról szól, Nagy Ádámról. Aki azon kívül, hogy rettentő jól néz ki, tehetséges és példamutató. Nekünk is megmutatja, hogy két út közül választhatunk. Az egyik, hogy feladjuk, ezen nincs mit többet ragozni. Míg a másik... Ha küzdünk, és folytatjuk, akkor ez elnyeri a jutalmát. Nézzük meg csak őt! Ezen kívül figyelmeztetnélek titeket arra, hogy ez a novella ugye az utolsó két meccs (Magyar-Portugál és Magyar-Belga) között, de leginkább az utóbbin játszódik. Néhány igazság ugyan van benne, de nem az egész. Mivel nem ismerem az igazi szereplőket, ezeket a szavakat ugye nem ők mondták, és a karakterük is teljes mértékben az én agyszüleményem. Hogy tartja a mondás? Ha nincs kapcsolatom, írok egyet. Vagy nincs is ilyen? Na már van. Komolyra fordítva a szót, Barbi én lennék, és igazából (sajnos) nem vagyok Nagy Ádám barátnője. (De a remény hal meg utoljára, ugye? :D) Az igazit Bitó Zsófiának hívják, de nem bírtam ki, hogy ne én szerepeljek benne, bocsi, Zsófi. Még egy utolsó gondolat... Csak azért teszem ki ide, hogy ezzel, a magam módján támogassam a Magyar Válogatottat. (Bár erről nem biztos, hogy tudomást vesznek, de nem is baj.) A lényeg: Szép Volt Fiúk!