"- Elég nehéz úgy egy háztartásban élni valakivel, - szóltam közbe - hogy utálod az illetőt. - Nem utálod. A legjobb barátod volt. - Eltaláltad. Múlt idő." Már öt éve, hogy Casey Evans ki nem állhatja Shawn Mendest, és ez kölcsönös. A bizalmas gyerekkori beszélgetéseik leredukálódtak egymást égető megszólalásokra, és a másik megalázására minél több ember szeme előtt. Ha megtehetnék soha az életben, még csak nem is találkoznának többet, de mi van ha ez nem lehetséges? Sőt, mi van, ha szüleik miatt kamaszkoruk végéig kötelesek eltölteni minden otthon töltött idejüket együtt, egy házban? Valószínűleg hatalmas katasztrófa. Teljesen biztos, hogy hatalmas katasztrófa. De a napok, a hónapok telnek, és tizenhét évesen nem tudhatod, hogy a barátaid örökké a barátaid lesznek-e és az ellenségeid, az ellenségeid maradnak-e. Egyszerűbb lenne hagyni az egészet, és nem előhozni a múltat, de Casey sosem volt egyszerű lány, Shawn pedig bármit megtesz annak érdekében, hogy pokollá tegye az életét. Legalább is kezdetekben biztos.

Tizenhat éves vagyok. A kezemhez tizenöt ártatlan ember vére szárad. Ő is tizenhat éves. Az egyetlen reményem ebben az őrült, kegyetlen világban. Mégis meghúztam a ravaszt. Üres vagyok. (A borító Katochichiki munkája, minden elismerésem az övé. :D)

-Mire gondolsz? -Már egy ideje nem merek semmire rajtad kívül. -Miért? -Mert egyedül te segítesz, hogy önmagam maradjak...