„AZ EMLÉKEK FÁJNAK, DE A MÚLT AZ A MÚLT MARAD. MÉG HA EL IS JÖN AZ IDŐ, KÉRLEK NE FELEJTS." Két ember, akik sem együtt, sem egymás nélkül nem tudtak létezni. Két fiú, akik csak sodródott a világgal, amiben mindketten éltek. Egy csillagzat alatt feküdtek, de mégsem fogták egymás kezét, miközben lehunyták szemeiket. És most eljött a búcsú ideje, ami mint egy hurok, összehúzza karmait a szőke hajú fiú nyaka körül úgy, hogy már levegőt venni sem képes. De az utolsó pillanatban, mint egy villámcsapás, belehasít a felismerés, hogy ezzel még nincs mindennek vége. Nincs, mert egyszer még találkoznak úgy, ahogy annak idején. S akkor talán már nem lesz, ami visszafogja őket attól, amely oly régóta kijárt már nekik. "Isten Veled."

Csak egyetlen szót hallottam tőle, de abban minden fájdalom benne volt, amit valaha is érezhetett. Ordítani tudnék, hogy jöjjön haza, ha máshoz nem is, legalább hozzám. De azt hiszem, a mi dalunk ezzel a refrénnel örökre véget ért és már csak az outro lassú zongorája maradt hátra. Hallgassuk hát együtt végig a gyönyörű zongora szólót, de nem garantálom, hogy könnyek nélkül a végére érünk. Te biztosan nem, de... mi sem.