Ügyetlen. Szerencsétlen. Béna, és vállalhatatlanul kínos pillanatok teremtője. Nagyjából így írnám le magam. De ki gondolta volna, hogy a saját magam által átkozott személyiségemből adódóan jön létre valami, valami megfoghatatlan, ami miatt nem áll szándékomban változni? Ő. Ő gondolta volna. Habár azt, hogy nagyjából öt másodperces ismertség után (az, hogy csak látásból ismertem egy lényegtelen, apró kis részlet) sikítozva a hátára ugrom, és csapkodok mintegy idegbeteg fóka, ugyan utólag nem bánom, de készségesen elfelejteném.

"- Ben, mutatkozz be az új húgodnak. - szólt rá Peter a konyhában ácsorgó fiúra. Ő elmormogott egy 'Ő nem a húgom'-at, majd közelebb jött hozzám. - Ben vagyok. - mondta unottan és lenézően. Én nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom erre, de szerencsére apa kisegített . (mindig fura lesz apának hívni) -Nem szeretnéd megnézni a szobádad?-kérdezte."