"...Vezérként pedig, Naarsan a csaták egyik legvitézebb harcosát, önön fiát adta a gyermekeknek, akik közt Norrum király lett, aki az emberek formájában járt a gyermekek közt, szüleit pedig istenként imádták. Anor'athin pedig mindig Ardia közelében maradt, fénylő korongként az égbolton, mely folyamatosan fényárban úsztatta a világot, ezzel is reményt adva a gyermekeknek, hogy ha az Anor figyeli őket és ha kell segitségükre lesz. Azóta közel háromezer év telt el. Az emberek és tündék benépesitették Ardiat, hatalmas birodalmakat emelve, bőségben élve, hála az isteneknek. Ám a gyermekek lassan elfeledték eredeti céljukat és lassan az árnyak is újra nőni kezdtek. Lassan pedig eljön az idő, mikor a világ sorsan talán az ő vállukon nyugszik majd..."

"A történelem olykor igazságon alapszik, de van, hogy hazugságon." A tizenkilencedik században elfogadott és hangosan kimondott tény volt: Léteznek az embernél hatalmasabb, nagyobb erővel bíró lények, olyanok, amiket mi mára csak a mítoszokból és eleink meséiből ismerünk. Azt mondják, az ember megtűrte maga mellett eme teremtményeket és békében élt mellettük. Eme béke őrzése pedig az Inkvizítorok dolga volt, akik életükkel feleltek az egyensúlyért; akárcsak Corvin Oliver, akit kötelessége a dualizmus kora beli Pestre szólít.