Szeretlek. Megöllek. Utállak. Gyűlöllek?

"Hiába akarja kinyújtani a karját, hogy a rajongóitól kapott rózsákat elvegye, azok a földre hullnak, mielőtt még elérné őket. Egy élet sem lenne elég, hogy elérje őket. A szemei előtt aszódnak meg az emberek, a rózsák elhervadnak kinyújtandó keze előtt, ő pedig semmit sem tehet ellene." "A süteményben lévő tinta kicsorgott a vénáin át, egészen a lapokra folyva. Halálában leírta az öt év alatt vele történteket. Az összes pillanatot, amikor úgy érezte, szüksége van a szerkesztőjére. Az összes pillanatot, amikor úgy érezte, szüksége van arra a férfira. Leírta minden egyes emlékét, mije egy megbénult, szavakkal összekötözött embernek lehet. " Egy tolószékes ember emlékei...

Kezdetben voltunk te és én. De aztán már csak te maradtál, s a kiköpött hasonmásod. - Új novelláskötet arról, hogy mennyire is fontos megbecsülni saját magunkat és egyedi vonásainkat.

Nem érezhetett volna semmit egy madárijesztő. De ő kivételes volt és mindent érzékelt.

"Ahogy végignézem alakját, az ős öreg szánalom érzése költözik lelkembe. Bánkódom a fiú sorsa miatt. Már rengetegen bántották, számtalan alkalommal. Azt is tudom, hogy a terror még nagyon sokáig fog tartani. Nem tehetek semmit az ellen, hogy ne így történjen. Nem védhetem meg, hiába szeretném mindig csak ölelni őt. Hiába verejtékezik, hiába piszkolja be fehér ingem, akkor is hozzám tartozik. Az a fiú én vagyok, tízévesen." Kedves karakterem! Férfi vagy, szeresd magad, az is yaoi! ;D

Elmebeteg vers a gyászhoz.

"Mortuus est, qui fuit; qui est, vivus est." "Halott, aki volt; aki van, élő." Mi pedig már egyikek sem vagyunk. Visszajöttünk, de megtörtünk. Reménytelenül vánszorgunk azokon a pontokon keresztül, amik emlékezetünkben megmaradtak, és aztán elhagyjuk őket. Nem tudunk visszatérni. Már sehová nem tartozunk. A véget jelentő drótkerítés markából már kimentettek minket, de a valóság burka megfojt bennünket. Nyomorúságos világunk kitárult, de az egyedüliség megmarad. "Füstös mályvaszín az ég. A levegő nem más, mint sűrű szmog. A dér csak lecsorgott valóság, megködösödött hószitálás. A latyak fagy. A jég nem csúszik. Nem alattam. És az egész világ csak egy mindennél igazabb álom." Szerelmes novella egy, a holokauszt miatt kedvesétől elszakított szerelmesről. Ihlette: Esti Kornél - Akik élnek; Szólíts a neveden

Egyikőnk vörös rúzst használt... Másikunk lecsókolta annak ajkáról. Egyikőnk csókolózni tanított... Másikunk szeretni. Egyikőnk vágyott... Másikunk a vágyat adta. Egyikőnk fiú volt... És a másikunk... a másikunk is. Egy novella önmagunk elfogadásáról, és arról, hogy a vörös rúzs legalább olyan jól állhat egy fiúnak, mint egy lánynak.

"Felszálltam a villamosra, és abban a pillanatban nem láttam mást, mint hogy arcát pipacsok szirmaiba temeti, és úgy integet nekem, a réten állva, a távolból. Még egyszer, utoljára visszanéztem, s aztán soha többé..." A legszebb érzéseket adta nekem, de sosem viszonozta őket. Nem akartam felébredni. Nem akartam látni, hogy nem szeret. Nem akartam a valóságban élni, egyáltalán nem. Még halálban is mosolyt küldött felém. ___________________________♥____________________________ Kivételesen egy pár perces, lányszerelemről szóló novella. Pusztán érzések és érzéketlenségek. Jó szórakozást hozzá!

"A mosoly lehervadt arcáról, s ahogy lassan kinyitotta szemeit, óriáskönnyek csordultak ki pillái alól. - Látod? - ez volt az utolsó szó, amit mondott. Attól a naptól kezdve mindketten más utcákon jártunk."