Az idő nem egyenes vonal. És sosem volt az. Valahol a dimenziók közötti törékeny hálóban egy lift megállt - halkan zörrent, majd fémes nyögéssel nyílt ki az ajtaja. A fiú, aki kilépett belőle, nem ismerte fel a világot, ahová érkezett. A levegő vibrált. Mintha a zene - valaha ismert ritmusok és dallamok - ki lennének tépve ebből a valóságból. Se hang, se élet. Csak szabályosság. Csend. Másutt, egy másik világ peremén, egy másik fiú egy betiltott dalt játszott egy lepusztult zongorán. Az ujjai remegtek, miközben a hangok feltörtek a hangtalan falak közül. Ez a dallam volt az utolsó, amit még nem vettek el tőle. Az utolsó, amit a rendszer nem cenzúrázott ki az emlékeiből. És ekkor megrepedt valami. Nem a levegő. Nem az idő. A valóság. A hasadás mindkét világot elérte. Képek villantak fel - idegen arcok, mégis ismerősek. Lépések visszhangja, amely nem az övék volt. Ajtók, amelyek nem oda nyíltak, ahová kellett volna. Egyikük sem tudta még, de már úton voltak egymás felé. A lift újra mozdult. A dallam újra szólt. És a dimenziók hívására válasz született.

- Egyszer... - kezdte Seungmin, a haját túrva zavartan - ...egyszer csak abbahagyhatnánk a versengést. Felnéztem rá, nem tudva, hogy tréfál-e. - Mi lenne, ha egyszer csak... együtt nyernénk? - folytatta halkan. - Te meg én. Nem egymás ellen, hanem egymásért. A szívem a torkomban dobogott, de nem mondtam semmit. Csak mosolyogtam, olyan ostobán, mintha már meg is nyertük volna a legfontosabb versenyt.

Jeongin a kamerát tartotta, és éppen rám fókuszált. - Mosolyogj - kérte. - Ez lesz az utolsó képünk ebbe az évbe. Nevettem, de a szemem sarkában éreztem a könnyeket. Ahogy a vaku villant, tudtam: ezt a pillanatot semmilyen album nem tudja majd igazán megőrizni. - Ne aggódj - mondta Jeongin. - Én emlékezni fogok rád. Akkor is, ha mindenki más elfelejtene.

A fű nedves volt a hátam alatt, de nem törődtem vele. Felix a csillagokat nézte, aztán rám pillantott, mintha valamit mondani akarna, de meggondolta magát. - Mit kívánnál most, ha lehetne? - kérdeztem halkan. Felix elmosolyodott, olyan mosollyal, amitől egy pillanatra minden félelem eltűnt belőlem. - Talán... azt, hogy ez az éjszaka sose érjen véget.

Az ajtóm előtt állt, egy pizzásdobozzal a kezében, zavartan mosolyogva. - Békét ajánlok - mondta. - Meg pizzát. Nevetnem kellett. Egyszerre volt bosszantó és nevetséges, ahogy ott toporgott. - Jól van, Jisung. De csak mert éhes vagyok - feleltem, miközben beengedtem. És abban a pillanatban, ahogy belépett, valami megváltozott. Mintha az otthonom is kicsit melegebb lett volna tőle.

A szobában sötét volt, csak a laptop kékes fénye világította meg Changbin arcát. A hangszóróból halk, reszkető szöveg szólt: egy dal, amit még sosem hallottam tőle. A szavak között ott voltam én is. A mosolyom, a félelmeim, minden kimondatlan pillantás. Changbin halkan megköszörülte a torkát, és anélkül, hogy rám nézett volna, odasúgta: - Ezt... neked írtam. De ha nem tetszik... törlöm.

A terem üres volt, csak a cipők nyikorgása hallatszott, ahogy Minho megállt előttem. A fények tompán vibráltak, az árnyékok a falon táncoltak. - Nem tudom... - mormolta, lesütve a szemét. - Nem vagyok már az, aki régen voltam. Odaléptem hozzá, és minden félelmemet félretéve kinyújtottam a kezem. - Akkor legyél az, aki most vagy. És táncolj velem, Minho.

Az óra hajnali négyet mutatott, de egyikünk sem mozdult. Chan elnyűtt pulcsijában ült a keverőpult előtt, az ujjai nesztelenül doboltak a karfán. - Még mindig itt vagy? - kérdezte fáradt mosollyal. Bólintottam. A szobában valahogy egyszerre volt béke és feszültség, mintha egyetlen szó is mindent megváltoztathatna. - Nem bánom - tette hozzá halkan, a tekintete rám tapadt. - Jó, hogy maradtál.

A művészet mindig is a menedékem volt. A festék illata, ahogy lassan szétterül a vásznon, a ceruzavonalak finom ívei - minden ecsetvonással úgy éreztem, mintha egy darabot hagynék magamból a világban. A szavak néha túl nehezek, a gondolatok túl kuszák, de a színek... a színek mindig pontosan tudták, mit érzek. Egy hűvös őszi délután a kedvenc kávézóm egyik félreeső asztalánál ültem, vázlatfüzetemmel az ölemben, és próbáltam elkapni egy pillanatot - egy érzést, amit még én sem tudtam igazán megfogalmazni. A ceruza épp csak érintette a papírt, amikor egy árnyék vetült rá. - Ez gyönyörű - szólalt meg egy hang, amelyet még sosem hallottam, de mintha már régóta ismernem kellett volna. Felnéztem, és egy sötét hajú fiú állt előttem, egy fekete sapkába húzódva, mintha el akarna rejtőzni a világ elől. A tekintete mégis árulkodott róla - tele volt kíváncsisággal, felismeréssel. Azt mondják, a véletlen találkozások a legkülönlegesebbek. Akkor még nem tudtam, hogy ez az egyetlen mondat, ez az egyetlen pillanat, örökre megváltoztat mindent. 18+