Azt hiszem, hogy egy örökbefogadott gyereknek az élete mindig kicsit jobb. Jobban tudja értékelni azt, ha mondjuk szeretve van, és rendszerint ez meg is történik vele. A legtöbbször egy olyan élet vár rá, amit még soha meg sem tapasztalt. Engem is örökbe fogadtak. Az anyám szülés után meghalt, mert valami komplikáció lépett fel, az apám pedig olyan mélyre süllyedt a depresszió végeláthatatlan tengerében, hogy a zártorsztályon kötött ki, valami idegbeteg nő, és egy félig holt ember mellett. Szép, mondhatom. Anyukám állítólag sötétszőke, hosszú hajú, élénkzöld szemű, életvidám nő volt. Apám barna hajú, szürkés-kék szemű, égimeszelő. Én pedig a keverékük lettem. Hosszú sötétszőke hajam van, és szürkés-kék szemem. Jelenleg tehát két édesapával élek. Igen, a családom két tagja meleg, és ennél nagyobb szeretetet igazán nem kaphatnék tőlük. Mintha csak a Született feleségekben, a Lila Akác köz valamelyik házába születtem volna. Idén töltöm a 15-öt. Ezzel együtt pedig kezdetét veszi majd életem legelső komolyabb szakasza, az élet első magasabb lépcsője, amit remélhetőleg simán képes leszek felülmúlni. Igazából várom is, meg nem is. Mert mégiscsak a gimi egy új hely, ahová be kell beilleszkednem, új emberek közé, és megmondom őszintén, hogy minimálisan félek egy kicsit az újtól. Meg attól, hogy vajon befogadnak-e majd. Aztán holnap minden kiderül, ugyanis reggel nyolckor felszállok a buszra, ami egészen Balatonfüredig szállítja az osztályt. Legalábbis a médiásokat, mert arra vettek fel. Teljesen saját sztori!!!!

Hope Wilson, 17 éves. Bátyjával, Jason-nal él, mert 8 éve meghaltak a szüleik. Hope-nak nem sikerült túltenni magát szülei halálán. 15 évesen drogos lett belőle.

Új fiú a suliban. Akiben mást látok, mint a rossz fiút. Hiába próbál a drog ès a fű mögè bújni. Szeret, de tagadja.